Lapos Bábel

Alejandro González Iñárritu: Babel / Bábel

Lépj ötöt! Öt emberen át bárkihez eljutsz. Miért is kell ezt a filozófiát megcsavarni? S ráadásul nyakon önteni a világfalu bábelségével? Ez az esti mese napról napra közhelyesebb, s ha közben globált szajkózunk, a kisgyerek is rávágja: uncsi.

Mindenki vesztes a képzeletbeli toronyban. Egyébként sincs, szó sincs toronyról! Miféle elrugaszkodás?! Nincs szabadulás a matériának nevezett őrület szorításából. Hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy függőleges csapdában vergődünk, mert mindössze a vízszintes Bábel szindrómája üt ki rajtunk. A hangzavarban domináns az angol (amerikai turisták a sivatagban, légkondis buszban), de ott zsibong, egyre közelebb a spanyol (mexikói bevándorlók Amerikában), a berber arab (kecskepásztorok Marokkóban) és valahol a japán. A Bábel-effektus szempontjából ez utóbbi kiterjesztés a legérdekesebb. A techno városban, az üvöltő reklámok és dübörgő hangsávok között, a fényorgiában egy süketnéma tinilány tragédiájával szembesülünk.

Az elkülönülő, mégis egymásba épülő világok másképp nem értik egymást, mint az egykori Bábel szintjei. Nem az ég felé menekülnek, hanem a valóság vágólapján vergődnek. Itt-ott érintkeznek, pontszerű találkozásaik vannak. Mint a hálóban: csomókba kötött sorsok. Aztán mégsem fogunk ki semmit. Oly sok mondanivaló akaródzik bekerülni a hálóba, hogy végül óhatatlanul kiszakad. Az elején még feszes, dinamikus a film. Leleményes vágásokkal ugráltatják a nézőt egyik kultúrából a másikba. Aztán elkezd terjengőssé válni a massza, úgy érezzük, visszaélnek nézői türelmünkkel.

Alejandro González Iñárritu: Babel / Bábel

Kiváló váltás? Marokkóból Amerikába. Amikor Yussef és testvére rádöbben, hogy eltalálták a buszt... egymásra merednek, aztán uzsgyi vissza a hegyek közé. A forduló gyerekek már San Diegóban, egy modern lakásban bújócskáznak: Mike és Debbie nem is sejti, hogy anyjukat meglőtték Marokkóban. A süketnéma japán lány apja gyönyörű fegyvert ad a marokkói nyomkövetőnek: kép őrzi a pillanatot. Hassan eladja a puskát egy kecskepásztornak. Kap érte ötszáz drachmát meg egy kecskét. Yussef a kisebbik fiú. A nagynak szinte nincs neve. Csak azt tudjuk róla, hogy indulatos, és pocsékul céloz. A lőfegyver első perctől rosszat sejtet. Aztán elkezdik kipróbálni. Nem a sakálokon, dehogyis a kecskéket védik. Hanem inkább méricskélnek: tényleg három kilométer a hordereje? Nicsak, jön a turistabusz, azt találd el!

Zohra, a mellesedő lányka nem tiltakozik: Yussef lesi vetkőzés közben. Yussef a déli hőségben legeltetés helyett inkább onanizál. Ezek felesleges egységek, holtvágányra terelik a lüktető sztorit. Kiváló a mexikói határvidék bemutatása: villogó kép- és hangulatvilág. Csakhogy a lagzi elnyújtása és Amelia későn kiélt szerelmi története már túl sok a jóból. Sorolhatnánk a hasonló üresjáratokat. A Bábel banánhéja nem az, hogy túl sokat markol, hanem az, (a)hogy túl sokat akar.

Alejandro González Iñárritu: Babel / Bábel

Ötszereplős, négy történetes dráma, egy puskalövéssel. Az ötszereplős képletben Yussef és testvére egyet tesz ki – alakításuk egyénenként is, csapatban is csillagos tízes. Richard és Susan szintén egy valóság... és húzós név ide, húzós név oda: együtt sem tesznek ki egy épkézláb karaktert. A harmadik Chieko, aki fontossági sorrendben valamint minőségben egy szinten értékelendő a két marokkói gyerekkel. A negyedik a fergeteges matróna, Amelia, aki az önfeledt nevetéstől a csendes kétségbeesésig és el egész a sivatagos pánikhangulatig mindent dörzsölten körbejár. Az ötödik szereplő: kollektív perszóna. Nevezzük a film összekötő masszájának, habarcsnak. Ez adhatná a tartását. Kár, hogy szétfolyik – és ebben a sztárok segédkeznek.

Na meg a kiscserkészként lihegő rendező, aki mindent szájba rágna. Nevetséges, ahogy a síkokat el- és összemagyarázza végül, hogy ő milyen technikásan vágott egybe mindent. Ha nem vennénk észre: az idő, a tér, minden egybemozdul. Fárasztó aprólékossággal mutogatja a mutogatnivalót. Túlbeszél – így untat. Rendben: Chieko beveszi az Extasyt, és elmegy bulizni a lézerdiszkóba. Tudjuk jól: a hangok világa számára ismeretlen, rendezőnk mégis fárasztóan sokszor eljátszadozik a nézőpontváltogatással. Ki látja, és mit hall, mit nem hall? Aztán elölről. Ennél is idegesítőbb, amikor Susant, a meglőtt amerikai turistát végül elszállítja „a biztonságossá tett légtérben” a helikopter, és aprólékosan tálalják nekünk, hogyan szállnak a levegőben, miként érkeznek Casablanca felé, a kórház elé, hogyan villog a sajtó, és haladnak és haladnak a folyósokon, dokik között. Satöbbi a merev unalomig.

Alejandro González Iñárritu: Babel / Bábel

Ki hogyan alakít? Egyáltalán kiket érdemes nevesíteni? Vagy a futottak még kategóriába sorolni... Az imdb felvonultatja a milliókat érő neveket. Az epizódszerepre beugratott hájfejű amcsi turistákat is kiugratja – a kiváló teljesítményű arab fiúkat és a japán lányt viszont elfelejtené. Az áldozatnak amúgy sincs neve. Az Ameliát megformáló Adriana Barrazát miért is kellene a stáblista első vonalába dobni? Mert sokkal jobban alakít, mint a hisztériázó Cate Blanchett-be oltott hullaszőke anyuka, s játéka üdítőbb, mint amit a kiégett családfő szerepében nyújt a nagy Brad Pitt? Ugyancsak a kivágható kockák számát gazdagítja: a spanyolos vágású mozivászon-üdvöske, Gael García Bernal felejthetőt produkált Santiagóként.

Alejandro González Iñárritu: Babel / Bábel

Ott erős a film, ahol sejtet (nem tudjuk meg, mit írt a meztelen Chieko a zsarunak egy papírfecnire), és ott válik nevetségessé az egész, amikor a rendező lemond a drámai lezárási módozatok némelyikéről a viszonylagos hepiend kedvéért. Dráma persze bőven akad a filmben: menekülés közben meghal Ahmed – akinek csak halála pillanatában tudjuk meg a nevét. Drámai az is, ahogy testvére, Yussef széttöri a japán vadásztól kapott puskát. És a fergeteges lagzi után következő mexikói szál-elvarrás ugyancsak tragédiába csúszik: 16 év után azt tanácsolja az amerikai hivatalnok Ameliának, hogy kérvényezze az önkéntes deportálást. Annak őszintén örülhet a néző, hogy Susan nem hal bele marokkói sérülésébe: így az amerikai hadigépezet nem indulhat be, nem rombolhatnak porig egy nyugis világot. Viszont a japán lány kiugorhatott volna az erkélyről. S úgy általában: ott lehetett volna hatásosabban növelni a feszültséget, a pompás képeket úgy lehetett volna megspékelni drámai lüktetéssel, ha a film készítői két és fél óráról lehúzták volna másfélre az opust. Így mi más adódhatott? Egy megérdemelt vigaszdíj: egyetlen árva Oscar – a zenei aláfestésért. A többi: bábeli csend.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.