Unlucky Luke

Olivier Jean Marie: Lucky Luke – Irány a vadnyugat

Az első, teljes egészében számítógéppel generált animációs film, a Játékháború (1995) története a korabeli animációs ipar metaforikus leképezéseként is felfogható. A természetes anyagokból készített Woody-cowboy és a szintetikus termékekből előállított Buzz-robot kezdeti ellenségeskedése, majd együttműködése a kézzel rajzolt figurák és a számítógépes animáció szimbiózisának a legszebb szimbóluma.

A cselekményt tehát a műtárgy keletkezési körülménye is leképezi. Éppen ezért fontos ismernünk, hogy ezeknek a figuráknak a létezése mögött milyen szintű tevékenység áll. Nemcsak a filmtörténészeknek, szakelemzőknek, de a kólától popcorn-bűzt visszaböfögő nézőknek is. Azonban maradjunk a háztájunk mellett, és vizsgáljuk meg a legújabb ilyen, manuális szimbiózisok során létrejött alkotást, a Lucky Luke – Irány a vadnyugatot, mely, amint a címe is egyértelműen jelzi, a francia nemzeti (képregény)ikon, az árnyékánál is gyorsabban lövő cowboy legújabb mozis szerepeltetése. A produkcióról elöljáróban annyit kell tudni, hogy a híres Morris–Goscinny-páros által jegyzett Lucky Luke-képregénysorozat A karaván című „epizódjának” az adaptációja. Az adaptációt sajnos a szó legszorosabb értelmében vette Olivier Jean Marie csapata, ám mentségükre legyen mondva, azért a mai argóból is belopnak egy-két elemet az animációjukba. Az előbbi mondat metaforikusan is értendő, hisz a új „Lákiluk”-ban a hagyományos (rajzolt, „képregényes”) animációs technika keveredik a mai „argós” 3D-s animációval. Ezzel még semmi gond nincs, hisz a hagyományos technikát a modernnel ötvözve készültek már remek alkotások (lásd például Az Animátrix Második reneszánsz című epizódját), de sajnos ez a film nem fog, nem tud beállni az ő soraikba. A cím és a bevezető klipp olyannyira sokat ígér, hogy 3 perc után nekikezdünk a babérkoszorúfonásnak, ám sajnos a focimeccsnyi idő lejárta után azt a saját nyakunkba akasztjuk, mintegy elismerésként, hogy kibírtuk a másfél órás játékidőt.

De kezdjük inkább az elején: az animációs road-movie története nem szorul hosszas ecsetelésre: New York. Bírósági tárgyalóterem. 1855. A jól ismert Dalton fiúkat a jóistentudja hányadik alkalommal hallgattják ki, ám azok sikeresen lelépnek, s a babajézus a megmondhatója, hogy hányadik alkalommal rabolják ki a város bankjait. Az összelopkodott pénzt azonban hamar el kell rejteniük, ugyanis a város valamennyi rendőre utánuk lohol, mi több, a főellenségük, Lucky Luke is megérkezett a helyszínre. A zsákmányt ezért egy kóberesszekérbe rejtik el, ám másnap szomorúan veszik tudomásul, hogy az egész város tele van ugyanolyan szekerekkel, melyek mind Kaliforniába készülnek. Így kénytelenek lesznek ők is útnak indulni Lucky Luke társaságában, abban a reményben, hogy a 80 napos út alatt sikerül átkutatni a több tucat szekeret, és megtalálni a pénzt.

Az egyszerű sztori eljátszására humortalan, sematikus szereplőket sorakoztattak fel, ami tovább rontja az alkotás színvonalát. Mint a legtöbb animációs filmet, ezt is az eredeti hangján néztem, és már a film első harmada után arra a következtetésre jutottam, hogy a figurák hangját adó színészek nem azért vannak, hogy életre keltsék az általuk beszéltetett karaktereket, hanem hogy biztosítsák a „box office”-t. A film, talán egyetlen pozitívuma, hogy nem próbál meg rájátszani egyik amerikai animációs stúdió stílusára sem. Bár néhány snittben láthatjuk a mangákból (és képregényekből) ismerős sebességvonalakat, kijelenthetjük, hogy a francia produkció egy igen sajátos stílussal rendelkezik. De sajnos azt is hozzá kell tennünk, hogy ez a stílus nem a legnyerőbb, és úgy vélem, hogy csupán a régi Lucky Luke-legenda élteti. Továbbá a túlzott didaktikus jelleg – mely a bevándorlók problémájától a dohányzás káros hatásainak ecseteléséig majd’ mindennel foglalkozik – sem válik az alkotás javára, ugyanúgy, ahogy a Chuck Jones animációk pörgését idéző jelenetek is egy idő után túlságosan fárasztóakká válnak.

Egy olyan animációs filmmel van tehát dolgunk, amely akárcsak napjaink „igazi” filmjei, egy régi, legendás karakter felelevenítésére vállalkozik, ám sajnos nem tudja teljesíteni az önmaga által állított szabályokat. Talán ha félretették volna a nemzeti önérzetet, és mondjuk a Pixart bízzák meg a képregény vászonra vetítésével, egy animációs filmmel többet írtam volna ki dévédére. Így marad a Shift+Delete.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.