…hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?

Michael Haneke: Funny Games U.S.

Megint itt vannak, megint fehérbe öltöztek, megint kesztyűs kézzel bánnak a kiszemelt, jómódú családok tagjaival, csak most éppen nem németül, hanem ékes angol nyelven állítják fel a furcsa játékszabályokat – ők Michael Haneke önremake-jének, a tengerentúli Funny Gamesnek a fenegyerekei, akik a TIFF hivatalos megnyitóján mutatták ki a foguk fehérjét.

Az utóbbi években kitermelt francia koprodukcióknak köszönhetően az osztrák rendező európaivá nőtte ki magát, ám úgy tűnik, hogy tárt karokkal (pénztárcákkal) várják a világhírnév fele is. Megijedtem, amikor olyan hírek keltek szárnyra, hogy Haneke talán amerikai verzióban dolgozza fel egyik legzseniálisabb filmjét, a Furcsa játékot, amit eredetileg még odahaza az osztrákoknál készített. Még jobban kezdtem félni, amikor megtudtam, hogy a produkció el is készült, a beállítások snittről-snittre megegyeznek az eredetivel, ráadásul a színészeket sem az ismeretlenség ködös mezejéről szalasztották (pedig régen ez Hanekének olyan sokat számított). Az eredeti Furcsa játékban (most már azt is mondhatom, hogy előjátékban) olyan nevek szerepeltek, akik Ausztria-szinten valóban elismertek voltak, de legyünk komolyak, ugyan ki az a Susanne Lothar egy Naomi Wattshoz (aki nem mellesleg az executive producer szerepét is vállalta*) képest, vagy ki az az Ulrich Mühe egy Tim Roth-hoz viszonyítva, vagy vessük csak össze Arno Frischet Michael Pittel. 

Mint mindenki más, eddig én is csak azt tudtam kérdezni, hogy MIÉRT? De most már egyáltalán nem érdekel a válasz, mert úgy gondolom, hogy megérte. Megérte ugyanazt a történetet egy teljesen azonos, mégis teljesen más környezetbe szemtelen módon átemelni. A névtelenséget felváltotta a sztárok hangzatos neve, a kis európai országocskát lecserélte a nagy, amerikai őrlőmalom, Hanekének mégis sikerült giccs nélkül megőrizni az eredeti változat értékeit. A történet röviden annyi, hogy egy jómódú családot (apuka, anyuka, kisfiú), akik épp nyaralójukban töltik szabadidejüket, két unatkozó fiatalember kezd terrorizálni. Az egymást különböző neveken szólongató fiúk (Peter és Paul, Tom és Jerry, Beavis és Butthead) egyoldalú fogadást kötnek a család tagjaival, hogy 12 óra múlva már egyikük sem marad életben. A film tehát a fogadás beteljesítéséhez szükséges (lelki és testi) tortúráztatással telik el, de ezt igazán nem olvasni, hanem látni kell.

Watts kisasszony meglepően jó választásnak bizonyult, nem mindennap lát az ember egy hollywoodi filmcsillagot magából kifordulva, saját taknyában-nyálában fetrengve. Annak ellenére, hogy a családapa is istentelenül nagy kínokat él át, véleményem szerint Tim Roth nem tudott őszintén szenvedni. Ulrich Mühe kedvesen naiv arca rekonstruálhatatlan, de ha még mindig köztünk lenne, akkor bizonyára ő is elégedett lenne Haneke munkájával, és még Rothnak is elnézné a botladozásait. A két háborodott fiatalember félelmetesen eredeti volt, főleg Michael Pitt a hatalmas kék szemeivel – tudják, az a csontig hatoló fajta nézéstípus. Ha belegondolunk nemrég még Bertolucci Álmodozókjában játszott saját korabeliekkel, egyéb, sokkal kellemetesebb játékokat. Itt viszont vérfagyasztó.

Elég szomorú, hogy egy remake kell ahhoz, hogy rá lehessen venni a világot arra, hogy felfigyeljen egy ilyen szépségre, mint a Furcsa játék. Ebben az esetben szerencsére az eszköz szentesítette a célt. Öröm volt látni, hogy Haneke megmaradt az ő stílusosan hideg modoránál, öröm volt látni, hogy nem rondította el az eredeti mesterművet fölösleges változtatásokkal, öröm volt átélni ugyanazt az élményt egy frissebb, korszerűbb csomagolásban. A film sikerességének ellenére viszont az is örömmel tölt el, hogy a jövőre beígért új Haneke-produkció (A fehér szalag) már ismét osztrák színekben jön majd ki.

* és beceneve Queen of Remakes, azaz remake-királynő.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.