Dráma a klotyón

Foszforos Bosszú a Boszporuszon

Az ezerkilencszázas évek végétől a képrögzítés új technikai eszköze, a film, a „tömegek művészete”-ként íródott bele a köztudatba – mondta Ronda Andor, a Nyű Jork Tájmsz kritikusa. Nem csoda tehát, ha Hollywood – a minél nagyobb nyereség elérése érdekében – nem tesz egyebet, mint a globalizálódó világ több százmilliónyi közönségének az igényeit elégíti ki termékeivel.

Ne lepődjön meg hát senkit, ha úton-útfélen azt hallja, hogy a (hollywoodi) filmtermés döntő hányada tömegfilm. Egész egyszerűen erre van igény. Nem csoda tehát, ha a szkíta-szaka nép szülötte, a nyugati part papírkoronázatlan királya, Ugate Kriszti felismertve a helyzetet, és a tömegfilm egyik legjellegzetesebb műfaját, a melodrámát választotta legújabb alkotása, a Foszforos bosszú a Boszporuszon rendezőelvének.

A film, amint a címbéli helyhatározó is jelzi, Kisázsia kapujánál, a Boszporuszon játszódik. A fő cselekményszál legutóbbi szökőévünk mondhatni felezőpontján, 2004 júniusában indul, az 56-dik évébe lépett NATO csúcsértekezletén. Az Üsküdür-parti foszfor környezetkímélő kitermelését és fegyvergyártásban betöltött szerepét hangsúlyozó értekezlet egyik pikantériája volt a török védelmi miniszter, Mustafa Mukkerman (a Szinisztra körzet volt kamionsofőre), az amerikai Ted Turner foszforszakértő és az ENSZ-főtitkárnő, Claudia között kialakult szerelmi háromszög. A Turner és Claudia közötti romantikus történet harmóniáját Mustafa színrelépése borítja fel. Ettől kezdve az események elfeledik a foszforkitermelést és a fegyvergyártást, és a történet epicentrumába a két úriember vetélkedése kerül, akik banális bosszúk sorozatával szórakoztatják a majdhogynem ásítózó publikumot. Az utolsó bosszú az idősebb Turneré, aki meggyőz minket arról, hogy valóban kiváló ismerője a 15. elemnek. A Törökország számára dollármilliókat érő fegyvergyártási szerződés aláírása előtti tanácskozási szünetben cukor helyett foszforral ízesíti kis-ázsiai vetélytársa feketéjét. Ennek következtében az a tárgyalóterem helyett inkább a toilettet választja, így úszik a szerződés, a nő és erős hasmenésének köszönhetően a fürdő is. A turpisság kitudódik, Turner börtönbe vonul, a happy end pedig egy másik filmbe. Ebből a zanzásított történetből is világosan kiderül, hogy a direktor nem követi annyira a XXI. századi filmes kánon sablonját, és bár implicit utalás történik a Föld sorsát kézben tartó és irányító Amerikára, és annak hős katonájára, a történet nem Menhetten sziti utcáin játszódik, hanem Ugate hazájában.

A rengeteg asszociációt sejtető filmcím mögött láthatjuk, hogy egy kicsinyes történet húzódik meg, mely, ha úgy vesszük, akár kiábrándító is lehet. Leginkább talán az Ugate Kriszti munkásságát ismerő nézők csalódnak ebben a moziban. A rendezőbálvány ugyanis nem a tőle megszokott és elvárt húszas-harmincas évek stílusában „rajzolta” celluloidra filmjét. Nem az olasz moziiparosok által gyártott melodráma-szériák elveit követi; nem nagy szenvedélyeket ábrázoló könnyfacsaró „igazi” melodrámát készített, hanem az amerikanizmus „mindig mi győzünk” szellemében fogant – inkább melodramatikusnak tekinthető – ízléstelen, érzelgős és szenvelgő meló drámát. Ezt a hatást hivatott elmélyíteni a filmzene is: Bocelli Melodrama című, százakat megkönnyeztető dalának akkordjai épp a toilettes jelenet kezdetekor csendülnek fel. A perorációt figyelembe véve azonban lehetséges a filmnek egy másik olvasata is, és ha ennek hódolunk, akkor meg kell hajolnunk Ugate mester előtt, hisz az említett rész nagyon jól rámutat a filmet alakító legfőbb eljárásra (mely egyben a film forte pontja is), a nagy érzelmeket felvonultató melodrámák kikarikírozó iróniájára, szatírájára.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.