Anna örök

Simon Staho: Daisy Diamond

Ez a film 18 éven aluliaknak egyáltalán nem ajánlott. Azután nem ajánlott olyan 18 éven felülieknek sem, akik nem bírják nézni a perverziót, a szellemi és fizikai kegyetlenséget, s nem utolsó sorban hallgatni a gyermeksírást. De nem ajánlott olyanoknak sem, akik meg akarják őrizni az illúzióikat a férfiakról, a nőkről, az anyaságról, a színházról vagy a nagybetűs (film)művészetről.

Habár a bájos csecsemőt szorongató csinos színésznő plakátja láttán kedve támad az embernek moziba menni, a rövid ismertető után ez a kedv csak az erősebb idegzetűekben marad meg némiképp. Mert ki a fene kíváncsi arra, hogy „egy gyermekét egyedül nevelő amatőr színésznő harca az anyaság és a karrier között miként torkollik tragédiába”?

Ugyanakkor azt láttam, hogy az anyuka-forma nézőket indította meg legjobban a film – igaz, csak páran lézengtek reggel tízkor a Művész moziban. És az a néhány tucat filmbuzinak látszó alak, aki végignézte Simon Staho alkotását, mintha egyfajta katarzist élt volna át.

A film sajátos szerkesztéséből adódóan mindig egy kis időre van szükségünk – néha többre is – amíg rájövünk, hogy most a színészi karrierjéért küzdő Anna valós életét látjuk, vagy csak épp egy casting vagy szereppróba jelenetét, amelyben részt vesz. Ugyanis az Anna által a különböző meghallgatásokon eljátszott jelenetek egytől egyig úgy vannak megírva, hogy áthallhatóak, értelmezhetőek legyenek az ő életében is. Mi több, ezekeket a fragmentumokat egymás mellé rakva szépen összeáll Anna Koppenhágába érkezésének előtörténete is.

A film első félórájának a hangsávján szinte csak két dolgot hallani: Anna egyre kétségbeesettebb kísérleteit a pár hónapos Daisy lánya megnyugtatására és Daisy üvöltését. Daisy ordít, mert főállású baba és csak ehhez ért. Néha a nézőtéren is úgy érzi az ember, hogy kirohanna, mert már percek óta zeng a mozi a gyerekbőgéstől. De hát mégsem lehet csak így megfutamodni, tehát az ember marad. Daisy sajnos sokat túlórázik (bőg), és elérkezik az a pillanat, amikor Anna már nem tud lenyugodni – sem attól ha ő is elkezd bőgni, sem attól ha ráordít a gyerekre, sem attól ha tízszer egymásután becsapja az ajtót, vagy a fejét veri bele. És korántsem isteni sugallatra Anna kiszáll a fürdőkádból, ahova épp szerepet tanulni ült be egy hosszú altatási kísérlet után, ami szintén csődöt mondott, mert Daisy megint ordít, megfogja a gyermeket és beleengedi a fürdővízbe.

Beköszönt a moziterembe a már nagyon várt – mégis pokoli – csend. Daisy többet nem fog bőgni. És csak most kezdődik igazán a film. Mert kiderül, hogy Anna ugyan már nem fogja elfelejteni a sorokat azért, mert egész éjjel gyermeket csitítgatott, nem fog a gyerek felbőgni casting közben a nyitott sporttáskában, hogy őt azonnal kivágják a jelentkezők sorából, de lesz helyette más. És itt nem az anyai lelkifurdalásra gondolok, az majd később jön. De a siker felé vezető út ágyakon keresztül vezet, férfiakén, és nőkén keresztül egyaránt, tehetségtelen és beképzelt rendezőkén és producerekén keresztül. És valahogy nem egyre feljebb, hanem egyre lejjebb, egyre mélyebbre jutunk, amíg az embernek az az érzése nem támad, hogy egy ilyen vízbefojtásos tragédiából csak úgy van kiút, ha az ember enged az örvénynek, ami a fenék felé szívja és csak majd onnan, a legmélyebb ponttól van csupán esély elrugaszkodni.

A filmnek a jó dramaturgia mellett legalább ugyanakkora erőssége Anna szerepében Noomi Norén többszörösen díjazott, rendkívüli alakítása. Erick Kress operatőr kamerája dogmás-dokumentarista módon követi az amúgy is dán dogma-mozgalom filmjei közé illő történetet. Érdekes paradoxonnak tűnhet, hogy mindezzel együtt az Ingmar Bergman neve által fémjelzett modern – de a dogmához képest klasszikusnak számító – svéd filmművészet előtt is fejet hajt a film. Ez utóbbi nem is annyira a bevágott filmes Bergman-idézetekkel – bár Anna, ha moziba megy, csak Bergman-filmet néz – hanem azokkal a közeliekre vágott még nagyobb közeliekkel, amelyek olyan bergmanosan kutatják, fedezik fel a színésznő arcát.

Ezen arc mögött egyre jobban eltűnő ember történetére csak egyvalaki kíváncsi: egy idősödő transzvesztita prostituált, pontosabban egy madám (aki valaha monsieur volt) és aki befogadja bordélyházába Annát, és aki az egyetlen, akinek Anna el meri mondani a történetét.

(Következő vetítés a 2008-as TIFF-en, június 3-án, kedden 11 órától a Köztársaság moziban)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.