Nagyon kivagyunk

Jorge Michel Grau: Somos lo que hay / Vagyunk akik vagyunk

Íme, egy okosan megépített, ügyesen adagolt, szépen végigvitt film Mexikóból, és megint írni kell róla, pedig igazán fölösleges, sőt, kártékony: ezt a filmet csak meg kell nézni, s kész, sőt, a legjobb csak úgy, véletlenül beülni a vetítésre.

Nekem mindenesetre hatalmas élmény volt ez a TIFF-en találomra választott film, percről percre faltam és hálás vagyok, hogy semmilyen hozzám hasonló filmbonctani kiselőadása nem került a szemem elé, mert bármilyen kis infó spoilernek bizonyulhat. Éppen ezért, aki eddig nem látta a filmet, és szeretné megnézni, arra biztatom, hogy ne olvassa tovább ezt a kritikát, ne nézzen trailert, csak nézze meg a filmet – a mozizás olyan, mint a jó házasság: ha csak esküvő után veszíted el a szüzességed, talán jobban megbecsülöd az értékét.

Kép a Vagyunk akik vagyunk című filmből

A Vagyunk akik vagyunk egy családfilmnek, melodrámának – családi drámának – indul. A film elején egy hajléktalannak kinéző pasas valami szurokszínű (és állagú) anyagot okád ki magából nappal egy főuton, majd összerogy, és kileheli a lelkét. Két nagydarab pasas nemsokára összavakarja, egy harmadik feltakarít utána, hogy még írmagja se maradjon, és bejön a főcím. Kiderül, hogy a bevezető rész alakja igazából egy önmagát klasszikusan patriarchálisnak meghatározó család feje, azaz apafigurája volt. Halála körülményeit egyelőre sötétség fedi, az anya csak keserűen annyit bír az utódok okulására emlegetni, hogy biztosan a kurvák mérgezték meg, mert „apátok imádta őket”. Két fivér meg egy húg szembesül azzal, hogy ha valamit nem találnak ki gyorsan, éhenhal az egész család, tartalék vagy hagyaték ugyanis nincs. A legidősebb fiú van kijelölve arra, hogy átvegye az apa helyét, ám ez kezdetben nagyon nem megy neki, az egyetlen jövedelemforrásukat jelentő piacról is hamarosan kitiltják a verekedő fiúkat (az apjuk órajavítással foglalkozott). Az anya egyre kétségbeesettebb, csak a prostituáltakhoz ne kerüljenek el a kölykök...

Kép a Vagyunk akik vagyunk című filmből

A film táncoltat tovább. A legidősebb fiú kényelmetlen kudarcai után eldönti, hogy ha már apja nyomdokaiba kell lépnie, akkor ezt maradéktalanul megteszi, s öccsével anyja szigorú tilalma ellenére is a piroslámpás negyedben kötnek ki. Anya tajtékozik. A fiú végül megtalálja lelki érésének célpontját, mindenki hatalmas megrökönyödésére egy homoszexuális sráccal állít haza, pont, amikor édesanyja egy taxisofőrrel áll össze. Mondom, ez mindössze egy családi dráma útkereséssel, önmeghatározási kísérlettel – a családban, a családért és a családdal szemben. A feldolgozhatatlan feldolgozása, szóval fejlődéstörténet a „hol volt, hol nem volt, még a periférián is túl” világából. Ja, és mellesleg ezek négyen, pont mint az apjuk: kannibálok.

Kép a Vagyunk akik vagyunk című filmből

A családi film ezen a ponton nagyon finoman műfajt vált, alig észrevehetően fejti le a szörnyű homályt. A nagy családi titok, ami összehegeszti őket: antiszociális étvágyuk. És ez nem egy könnyű falat: egyénekre vadásznak, s cserébe a társadalom rájuk vadászik. Jorge Michel Grau első nagyjátékfilmje szorongató allegória. A nagyváros „aljában” lapuló kannibál család lényegében a szomszédaink portréfilmje, a kíméletlen Addams Family, akiktől óvjuk gyerekeinket, akik a rossz társaság mindenhol, akiknek kényelmetlenül köszönünk vissza. A család, aki a társadalom hátán, annak húsát fogyasztva próbál megmaradni, nagyon rímel Romero zombijaira, azzal a nagy különbséggel, hogy ebben a filmben mintha az emberek lennének zombik, parazita főhőseink végül is csak túlélni akarnak – még akkor is, ha enyhén szólva törvényellenes módszerekkel operálnak, s mintha picit inkább ők esnének áldozatul a „normálisnak”.

Kép a Vagyunk akik vagyunk című filmből

Az utolsó csavarról már nem beszélek – még mindig biztos vagyok abban, hogy ez a film csak tisztán, magára élmény: mellébeszélés, előzetes, kritika, különösebb belelátás nélkül. Jól van fényképezve, a színészek is jól játszanak, a vágás is jó, a sminkes munkája is... de nem ez a lényeg. Egy igazi bátor, kemény filmet láthatunk, egy nagyszerű ötletből, kitűnő történetvezetéssel. És nem mellékesen mindezt a szörnyűséget akár hahotázva is fogyaszthatjuk, mert végig morbidan vicces. Aki unja az amerikai „ízeket”, az fogyasszon a mexikói kínálatból...



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.