Horrorral a rendszer ellen

George A. Romero-portré 1.

George A. Romero-t a horror „zombi” alműfajának megteremtőjeként tartják számon, zombifilmek azonban híres debütálása, Az élőhalottak éjszakája előtt is készültek. Jelentősége inkább abban áll, hogy a horror az ő kezei közt ért nagykorúvá, szűnt meg felszínesnek-infantilisnak elkönyvelt rétegműfaj lenni.

George Andrew Romero neve ugyan a zombifilmmel jelent egyet, de joggal nevezhető az „anyazsáner”, a horror emblematikus és egyik legkarakteresebb filmesének. A horroristaként számon tartott szerző-rendezőknek (Wes Craven, John Carpenter, Tobe Hooper) ő mutatott utat az 1968-as Az élőhalottak éjszakájával, és máig ő a legnépszerűbb közülük. Tizenhat nagyjátékfilmjéből pusztán kettő (There’s Always Vanilla, Knightriders) nem sorolható a horror műfajába, ám ezek sem mentesek kézjegyétől, talán legszemélyesebb művei. Öntörvényű, szókimondó filmes, nincs alkotása, ami ne kapott volna magas korhatár-besorolást, noha számos filmjében ezt nem horror-erőszakkal, sokkal inkább tabuk ábrázolásával érdemelte ki. Szerzői rendező mivolta nem kétséges, filmjeinek többségét íróként is jegyzi, stílusa felismerhető, iparosmunkát sosem vállalt, mindig igyekezett a lehető legtávolabb maradni Hollywoodtól.

Műveinek hatása a popkultúrára vitathatatlan (zombijaival PC-játékoktól mozifilmekig bárhol összefuthatunk), és horror-rendezőként számos megkerülhetetlen innovációt tulajdonítanak neki. Romero azonban nem csak egy (akár szűzföldnek is tekinthető) rétegzsáner szimpla pionírjaként ünnepelhető, hanem a filmművészet, sőt ágazattól függetlenül akár a történetmesélők legnagyobbjaival egyenrangú tehetségként is; Tony Williams például naturalizmusa alapján Zolához hasonlítja, de művei hajaznak Orwell szatíráira is.[1] Innovációinak oroszlánrészét Az élőhalottak éjszakájával kijátszotta, jelentősége így sokkal inkább abban áll, hogy debütálása után is sorra készítette a minőségi horrorfilmeket (előtte ez is oximoronnak számított), létrehozva a horror történetének legambiciózusabb szerzői életművét. Első zombitrilógiáját a Keresztapa-mozikhoz hasonlítják, koruk legfontosabb filmjei közt emlegetik, van néhány kritikusok és rajongói által ünnepelt, de nagyközönség elé sosem jutott kultklasszikusa, míg többi művét gyakran érdemtelenül sajnálják le. Kevésbé ismert mozijainak filmtörténeti jelentősége valóban elhanyagolható, ám ezen opusaiban gyakorta több alkotói szabadságot engedett magának, mint slágerfilmjeiben.

Romero a New York-i Brooklynban született 1940. február 4-én. Első kameráját 14 évesen kapta, majd a pittsburghi Carnegie Mellon University-n kezdett művészeti tanulmányokat. Kedvenc horrorja A lény egy másik világból, de ifjúkori favoritjai és inspirációi között amerikai klasszikusokat (Casablanca, A rakparton), Hitchcock és Welles műveit citálja, de legfontosabb ihletőjeként a Powell-Pressburger páros operafilmjét, a The Tales Of Hoffmannt említi. Karrierjét ipari és reklámfilmekkel, valamint a Mister Rogers' Neighborhood sorozat egy epizódjával kezdte.

Zombik Pittsburghben

1968-as debütálásának, Az élőhalottak éjszakájának (Night of the Living Dead) utóélete közismert: a horrorzsáner, sőt az amerikai film egyik csúcsteljesítményeként kanonizálták, és minden idők egyik legerősebb író-rendezői bemutatkozásának is nevezhető. Romeronak természetesen fogalma sem volt arról, hogy filmje egyszer még érinthetetlen klasszikusnak fog számítani. Célja annyi volt, hogy szedett-vedett alkotógárdája segedelmével zsebpénzből összedobjon egy exploitation horrort, olyan sokkolót, amilyet csak lehet. A történet premisszája alapján a következő 9-es terv a világűrből is lehetett volna: a halottak életre kelnek és az élők húsára törnek, Romero ráadásul még egy lehetséges sci-fi magyarázatot is bedob, egy különös radioaktív sugárzással a Föld légkörébe visszatérő űrszondáról.

Sokak szerint újraértelmezte a zombi figuráját, de bevallása szerint ő ghoulokban (kannibál élőhalott) gondolkodott, a zombi címkét utólag ragasztották filmjére. A pre-Romero korszakban kevés zombifilm készült, mivel a klasszikus zombi meglehetősen inkompetens horrormonstrum volt, nem több egy vudu varázsló által irányított, legfeljebb karmolni és lófrálni képes bennszülöttnél. Az élőhalottak éjszakája óta viszont a zombit mindenki emberhúsra éhes, nehezen elpusztítható, önálló akarattal rendelkező élőhalottként ismeri, aminek harapása terjeszti a zombi-kórt. Az azóta készült, klasszikus zombikkal operáló filmeket egy kezünkön megszámolhatjuk, az új „húsevő” zombi viszont él és virul, se szeri, se száma a többé-kevésbé jelentős zombifilmeknek és azok paródiáinak, de a zombi-kór a horror-irodalomban, képregényben és tévésorozatok formájában is felütötte a fejét.

Az élőhalottak éjszakája szörnyei immár nem normalitást fenyegető horrormonstrumként jelennek meg, inkább globális katasztrófa fattyai, ami Richard Matheson Legenda vagyok című művének nyilvánvaló hatásával is magyarázható. Romero zsánerújításai közül a zombi megreformálása a legkevésbé jelentős; korábban a horrorfilmek általában a kényelmes múltban vagy egzotikus helyeken játszódtak, de ő Amerika jelenébe és az abból következő közeli jövőbe tekintett. Nála nincs őrült tudós, csak őrült társadalom. Méltatói szerint fő érdeme, hogy házhoz szállította a horrort, mindezt ráadásul dokumentarista, cinema verité stílusban, a korabeli híradók statikus és igénytelen fekete-fehérjében. Amerika nehéz időket élt át akkoriban, nagyban folyt a vietnami háború, Romero pedig pontosan tudta, hogy ebben a korban semmi nem tudja úgy sokkolni az embereket, mint egy híradó. A dokumentarizmust nem csak formaként alkalmazta, filmjét tökéletes korképként, politikai szatíraként tartják számon, hivatalosan is „kulturálisan, történelmileg vagy esztétikailag jelentős” műnek nyilvánították.

1968 környékén erősödtek meg a polgárjogi és ellenkulturális mozgalmak, Romero pedig elsőként alkalmazott afroamerikai főszereplőt (míg a korábbi horrorokban a zombik voltak feketék), aki ráadásul nem két lábon járó sztereotípia, egyenesen kompetensebb fehér bajtársainál. Minden szempontból forradalmi mozijában a fikciós elemek, például a zombik csak metaforikus mellékszereplők, a film viszont nem válik szájbarágóssá szatíraként, horrorban is húsbavágó marad. E film volt az első igazán sikeres gore/splatter-mozi, melyben a kamera sosem fordul el diszkréten, Romero ráadásul olyan tabukat sem volt rest megsérteni, mint a kannibalizmus és a család szentsége. Leginkább felzaklató képsorai mégsem ezek az exploitation-szekvenciák, hanem sokkal inkább a zombik elől egy házba zárkózó, gyökeresen különböző, előítéleteik miatt együttműködésre képtelen karakterek marakodásai. A filmet akár a horror 12 dühös emberének is nevezhetnénk, és olyan kritikus is akad, aki Romero legfőbb erősségének a dialógusírói képességét tartja.[2]

Romero legnagyobb vívmánya az, hogy szakított a horror konzervativizmusával; zombijai csak csőcselékként, nagy tömegben jelentenek horrormonstrumi fenyegetést, a tápláléklánc csúcsán továbbra is az ember áll. A zombik végül legyőzetnek, de happy end nincs, az apokalipszist egyedül túlélő fekete protagonistát redneckek lincselik meg „először lövünk” alapon. A horrorra korábban nem volt jellemző a társadalomkritika, Az élőhalottak éjszakája az első szubverzív proteszthorror, amely kivégezte a míves amerikai gótikát, utat mutatva a független, low budget sokkolóknak (Az utolsó ház balra, A texasi láncfűrészes mészárlás), és beverve az egyik első szöget a régi Hollywood koporsójába.

Diploma után

Az élőhalottak éjszakája nem csak botrányfilm és kasszasiker lett, hanem egyre több jó kritikát kapva kultstátuszba is emelkedett, vetítették a Modern Művészetek Múzeumában, majd Jodorowsky A vakondja (El Topo,1970) nyomán „éjféli  filmként” is. Romero rögtön nemet mondott Hollywood hívására, így hatékony forgalmazás és bemutatás híján következő négy filmje minimális közönséghez jutott el. Mivel cáfolni akarta a róla kialakult exploitation-rendezői képet, következő filmje egy romantikus komédia, a There’s Always Vanilla volt; ezt Diploma előtt-koppintásnak könyvelték el, Romero legrosszabb művének, kritikusai és rajongói pedig legérdektelenebb opusának tartják. Egyetlen nagyjátékfilmje, amit nem jegyez forgatókönyvíróként (noha az operatőri munkától a vágásig mindent ő csinált), ennek ellenére szerzői filmről van szó, amit – egy horrorisztikus abortusz-jelenet mellett – későbbi filmjeiben visszatérő, immár továbbfejlesztett témái bizonyítanak. Itt kritizálja először médiát és a fogyasztói társadalmat (ahogy annak idején Romero, hősei is reklámot forgatnak), a Diploma előtt-hangulat pedig következő filmjére, a hasonló afférra épülő Jack’s Wife-ra (avagy Jack felesége, de a filmet Season Of The Witch / A boszorkány évszaka és a szoftpornót ígérő Hungry Wives / Éhes feleségek cím alatt is forgalmazták) is jellemző.

A második filmjével ellentétben nagyon is figyelemreméltó Jack’s Wife egy végtelenül átlagos, mellőzött és életunt háziasszony története, aki a boszorkányságban – melyből a férfi eleve ki van zárva – találja meg önmagát. Míg első filmjében a férfiak voltak dominánsak, Romero e művével a női nem felé fordul, már-már feminista pszicho-portrét festve egy öregedő nőről. 1977-es filmjéhez, a vámpírmítoszt leromboló Martinhoz hasonlóan, és azt megelőlegezve e film is egy revizionista horror, leginkább a tündérmesei Sóhajok (Suspiria, r. Dario Argento) tökéletes ellentéteként jellemezhető. Romero demitizálja és domesztikálja a boszorkány archetípusát, de filmje ettől még működik horrorként, mivel sokáig nyitva hagyja a kérdést, hogy létezik-e természetfeletti, és ötletes busz-effektusokkal is él. Eric Henderson szerint e film Romero A nap szépéje, aki (habár önmagát, dokumentarista stílusára utalva, a horror Michael Moore-jának nevezi) katolikus neveltetése, establishment-ellenessége és szürreális álomjelenetei alapján  valóban nevezhető az amerikai Buñuelnek, de ezen opusa inkább Fassbinder melodrámáira hajaz. Ahogy Romero legtöbb korai nem-zombis filmje, az ultraalacsony büdzséjű Jack’s Wife sem rúgott labdába kora közönségfilmjei mellett, mivel magára valamit adó modernista műfajfilmként programszerűen veszi semmibe az átlagnéző elvárásait.

Romero neve két félsiker után is csengett annyira jól, hogy a korábbiaknál nagyobb (de mainstream viszonylatban még mindig minimális) költségvetésből készíthesse el következő moziját, az 1973-as (és egy 2010-es remake-et megérő) A tébolyultakat (The Crazies), amelyben egy lezuhant katonai repülőgépből kiszivárgó vegyi fegyver változtatja dühöngő őrültekké egy békés kisváros lakóit. E film Az élőhalottak éjszakája és a későbbi Holtak hajnala közötti összekötőként is értelmezhető; Romero első filmje kamarahorror volt maroknyi összezárt túlélővel, míg a The Crazies több szálon fut, elbeszélésmódja objektív, és innen már csak egy lépés a Holtak hajnala, ami a tévéképernyő másik oldalának bemutatásával indít. A film premisszája – az elszabadult vegyi fegyver okozta felfordulás elhárítása – alapján katasztrófafilmként is működik, de sokkal inkább Az élőhalottak éjszakája horrorját kapjuk meg, ami természetfeletti szörnyek nélkül talán még húsbavágóbb. A nyitány is Romero debütálását juttathatja eszünkbe: egy fiú szörnyet játszva ijesztgeti húgát, ezzel kihívva a pillanatokon belül bekövetkező borzalmakat, önreflexíven utalva a film műfajiságára, és azt is érzékeltetve, hogy nem a horror ódivatú monstrumaitól kell félnünk, hanem a kor emberét körülvevő valós veszélyektől. Ahogy első zombitrilógiája, e film is egy beteg társadalom leletét adja, és az irónia sem hiányzik belőle, akár Romero Dr. Strangelove-jának is nevezhetnénk. A pacifista üzenet és a rendszerkritika ezúttal még nyíltabb, mint Az élőhalottak éjszkája esetében, viszont e film sem teljesített jól a mozipénztáraknál. Romero nem édesítette meg a pirulát hollywoodi módra, a Holtak hajnalával ellentétben itt nem látunk börleszkszerűen kreatív gore-gegeket, a film naturalistán rémálomszerű.

A vámpír éjszakája

Az 1977-es Martin alkalmával Romero a Jack’s Wife-ot gondolta tovább: e filmje is revizionista-modernizált horror, szintén „hősfilm”, szubjektivizált portré egy hétköznapi horrorszörnyről. Egyetlen zombimentes filmje, ami egyöntetűen jó kritikákat kapott, joggal nevezhető a horrorzsáner egyik csúcsteljesítményének.

Romero szokás szerint szakít a műfaj elavult tradícióival, de legnagyobb trükkje az, hogy megbízhatatlan narrátort használ, vagyis végig nyitva hagyja a kérdést (a poént csak interjúk alkalmával lövi le), hogy Martin valóban az éjszaka gyermeke vagy csupán egy zavarodott tini, aki azzal kompenzálja életének egyhangúságát, hogy vámpírosat játszik. A vámpír demitizálásával – Martint nem bántja a nap, agyarai sincsenek, a mítoszt babonának tartja –, valamint a hős fantáziálásainak / visszaemlékezéseinek expresszionista vizualizálásával Romero arany középutat talál a stilizált-régimódi és a földhözragadtan modernista horror között, filmje leginkább a Nosferatu és az Interjú a vámpírral ötvözeteként jellemezhető. Ezúttal is új oldaláról mutatkozott be (horrorjai közül ez a kedvence), filmje intenzitásában elmarad ugyan zombi-opusaitól, viszont ezúttal végképp nem a gore-on van a hangsúly, hanem a hős karakterén és az őt formáló társadalmi állapotokon. Martin az amerikai szépség mögött romlottságot talál, ezzel együtt felnőtté és extrovertálttá válik (a Harold és Maude és a Diploma előtt mintájára), de társadalmunk nem tolerálja a másságot, hősünk története jellegzetes romerói ironikus véget ér.



[1]Tony Williams: The cinema of George A. Romero: knight of the living dead

[2]Jared Roberts: Conflict and George Romero: An Essay. http://www.horror-101.com/?p=2739

 



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.