Reanimálás Bukarestben – külföldi példákkal

VI. Anim'est Nemzetközi Animációs Filmfesztivál, 2011. október 7–16., Bukarest

„Haljon meg anyám! Ha tudtam, hogy ilyen jók ezek az animációs filmek, egész nap itt ültem volna!” – ezekkel a szavakkal jött ki a mozisötétből egy „kokálár” stílbe öltözött, és kinézetét igazolóan viselkedő bukaresti fiatalember. A huszonévesnek kinéző pasas alfahímre hajazó ripacs viselkedését azzal folytatta, hogy átkarolta hölgyének derekát, akihez így szólt önelégült hangsúllyal és vigyorral: „Ugye, szivi, jó filmre hoztalak el?” – majd még hangosabban, hogy valaki észre ne vegye őt, odaszólt egy, a fesztiválszervezésben segédkező önkénteseknek: „Jövőre is szervezzétek meg ezt a fesztivált, s hívjatok meg engem is!” No comment.

De, ha jól belegondolunk, ez a szaftos életepizód kitűnően rímel a fesztivál filmecskéinek alaphangulatára: legtöbbször olyan sérülés éri esztétikai, kulturális előítéleteinket, hogy utána keresnünk kell azt a Földre, a Földünkre szóródott, de nem disznók elé vetett animáció-gyöngyszemek között.

Divat és szubkultúra

A fővárosi Anim’est Nemzetközi Animációs Fesztivál a kolozsvári TIFF után talán az egyik legjelentősebb romániai filmfesztivál – annak ellenére, hogy a középpontjában álló filmes műfaj Romániában csak egy viszonylag szűk réteg érdeklődési horizontjába került be. A vetítéseken azonban megállapíthattam, hogy az öltözködésük alapján művészembereknek ítélt fesztiválozók mellett napról napra több „külsős” is érkezett. A pláza-allékról „teleportált” fiatalok azonban ugyanúgy élvezték a kínálatot – amely az animációtörténelem legelső alkotásaitól kezdve a román animációs termésen át a legfrissebb fesztiváldíjasokig a legemblematikusabb alkotásokat sorakoztatja fel –, mint a műfaj „bejáratott” szerelmesei. Ladislas Starevich 1938-as bábos rókameséje, a Le roman de Renard ugyanúgy értő befogadókra talált, mint a kortárs Garri Bardin rút kiskacsája (The Ugly Duckling). A vetítések után többször volt az az érzésem, hogy az animációs filmeket – jó értelemben – divatba kell hozni, hogy ne csak egy szakmai alapon „kultúrszeparatista” réteg kiváltsága legyen.

Az Anim’est minden jel szerint divatot teremt, Bukarestben legalábbis mindenképp – és tudatosan mindezt teszi: a „hagyományos” hollywoodi stílusú, egészestés animációk (Kung Fu Panda 2, Rió) mellett felfénylett nézőbarát, az animációt és az élőszereplőket ötvöző alkotás (Tim Hill: Hopp) is, de olyan, a művészmozi határait feszegető munkákat is láthattunk, amelyek előzetesen a locarnói, vancouveri, lisszaboni stb. fesztiválokon mutatkoztak be.

Reanimálni az animációt

A fesztivál szervezőinek – a kortárs animációs filmtermés legjobbjainak bemutatása mellett – elsődleges célja a román animációk újraélesztése, vérfrissítése is. A nagyrészt a valóság által ihletett román újhullámos alkotások (melyek hagyományos technikájúak) mondhatni ugyanarra a kaptafára – a szocializmus szürke valóságának vázára – készülnek, ezzel ellentétben a hazai animációkon csak részben érződik a romániai (mioritikus) íz. Az alkotások közötti kapcsolat nem a szoros motívumbeli hasonlóságokban, hanem inkább a technikai kivitelezésben mutatkozik meg. A román animációs alkotások nagy többsége mögött – nyugati társaikkal ellentétben – nincs erős forgatókönyv, úgy tűnik a rendezők megelégednek azzal, hogy az általuk teremtett (animált) karakterek valamelyest megmozdulnak a képernyőkön. Messze állunk a Toy Story műszaki tökéletességétől, de a hazai animációs filmek egyik szépsége épp az, hogy vállalják saját kicsinységüket, az esetleges alacsony költségvetés meg folyamatos időszűke hátrányait – lévén, hogy ezen alkotások nagy része pályázatra készül, így a munka befejezésének végét nem az ihlet megjötte, hanem inkább az ajtón dörömbölő könyvelők érkezte befolyásolja. A román animáció jelentős hányada még nem lépett túl az alapmozgások felfedezésének bébi-örömén, csecsemőként mászkál Nemo, de még Tom és Jerry letisztult mozgásvilágában is, de a kiforrott forgatókönyv, az erős koncepció ellensúlyozza az esetleges műszaki csúszásokat. Az Anim’est vérfrissítést hozhat a kissé provinciális technikákba, hiszen az itt bemutatott, díjazott alkotók munkáira felfigyelhetnek szponzorok is, akik esetleg befektethetnek a hazánkban még gyerekcipőben sem lévő műfajba.

Bábok a főváros vásznain

A fesztivál érdekes színfoltja volt a „bábszekció”. A főleg stop-motion technikával készült alkotások közt találtunk összefoglaló dokumentumfilmeket is (például A cseh báb-animáció aranykorszaka – Miroslav Kačor által készített, 2008-as „díszszemle”), a már említett, középkori francia állatmesére utaló hangulatvilágú „rókamese”. De az 1922-ben felvett, ritkán látott vizuális kuriózumot, Ladislas Starevich kisfilmjét, A békák királyt választanának című ritkaságot is tátott szájjal néztük végig – szerencse, hogy nem tartott soká, így nem kellett kiszáradt állapotban megtekintenünk a szintén Starevich által, Franciaországban készített bizsut, A csalogány hangját (1923), amely elsősorban nem a fülünket simogatta, hanem a szemünket öntötte el a gyönyör könnyeivel.

A franciaországi alkotó munkáinak áttekintése mellett megismerkedhettünk Jiří Trnka, a hajdani Csehszlovákiában alkotó művész néhány jellegzetes rendezésével – így emlékezetes élmény maradt A préri éneke című, 1943-ban megfilmesített, saját korában forradalminak számító technikával létrehozott csodája, és akinek ez nem okozott elegendő gyönyörűséget, az megnézhette ugyanezen szerző kamerájából és animációs készségeiből „leszármazott” Egy tükör túl sok is lehet... (1953) megnevezést hordozó, valóban szemkápráztató klasszikusát.

Lengyelországra fókuszálva

Szláv nyelvterületen maradva mesélünk még pár szót a lengyel alkotók „gyűjteményéről”. A szervezők dicséretes kezdeményezése eredményeképpen fővárosunk animációrajongói végre megtanulhatták, hogy a recsegő-ropogó nyelvű szláv kultúra nem csak Zdeněk Miler csehszlovák szerző Kisvakondját hozta a világra, hanem számtalan, rangos és művészileg értékes „teremtménnyel” dúsította fel a nem élőszereplős mozgóképek világát. Megemlíthetjük itt Halina Bielińska Őrségváltás című, 1958-ban, tehát két évvel a szomszéd országban lezajlott véres „prágai tavasz” után rögzített, politikai allegóriáktól sem mentes művét – amelyet ma, természetesen, nem biztos, hogy azonosított minden, a nézőtéren érintőképernyős telefonján idétlenkedő, közbe-közbe a vásznon pörgő vagy éppen zökögő képekre pillantó „kokálár”. Bevalljuk, nekünk sem szökött könny a szemünkbe, de ettől eltekintve, önmagában, történelmi referenciák nélkül is megálló alkotás.

A Ludwik Perski és Witold Giersz közreműködéséből született Várakozás (1962) sem tipikusan korhoz köthető. Azt sem mondhatjuk el, hogy az a pár perc, amit a művel együtt töltünk, behozza a Godot-ra várva nyomasztó atmoszféráját, de akárcsak Beckett halhatatlan színdarabjának sem, ennek a lengyel animációs filmecskének sem vártuk a végét. Különleges élmény volt együtt várakozni vele. Hogy mire? Nos, nem áruljuk el! Hadd kíváncsiskodjanak kedves Olvasóink! A lengyel „szériából” még kiemelnénk Teresa Badian Gomb című, 1964-ben „forgatott” művét, mely amolyan retro-avantgardizmussal, emellett szívhez szóló (de nem negédes!) érzelemkeltéssel hívja fel a figyelmünket az életünket meghatározó apró tárgyakra, aprócska eseményekre. Mi úgy ítéljük, hogy ez a kis filmecske is egy ilyen apró „műtárgy”, egy ilyen esemény, mely képes arra, hogy felforgassa referenciáinkat, és akárcsak a Kisvakondot az Endeavour űrsikló az idén tavasszal, minket is amolyan „szellemi geostacionárius” pályára állítson.

Mondanivaló, minőségbe csomagolva

Az Anim’est-en bemutatott és versenyző filmek minőségének nagyon jó fokmérője egyébként az a tény, hogy a fesztivál hatéves történetében az ítészek idén először Cartoon d’Orra terjesztik fel a szemle fődíjasát, az észt nemzetiségű Ülo Pikkov Body Memory című filmjét. (A Cartoon d'Ort egyébként tavaly Ülo Pikkov honfitársa, Kaspar Jancis Crocodile című animációs rövidfilmje kapta.) Pikkov filmjének alapgondolata szerint minden emberi testnek külön memóriája van, amely nemcsak saját átéléseire, szomorúságaira, fájdalmaira emlékszik, hanem elődeiére is. Magyarán a testünk elraktározza és tovább viszi szüleink, nagyszüleink és további őseink történeteit, élményeit. A reinkarnáció és a karma témáját boncolgató film nézése közben szinte magától jön a kérdés: meddig mehet vissza testünk memóriája.  A film azonban nemcsak a filozofikus mondanivalójával lopta be magát a lelkünkbe, a remekül megírt forgatókönyv mellé profi animációs munka társul, ami rendkívül szuggesztívvé teszi az alkotást. A cérnagomolyag figurák, amelyekről váratlan történetek tekerednek le olyan hatást érnek el, amely lazán felülírja a legerősebb amerikai CGI-ket is.

Hasonlóan profi megformálásról és dramaturgiáról tesz tanúbizonyságot a hazai filmek frontján diadalmaskodó Sebastian Cosor. A fiatal román rendező Edward Munch A sikoly című festményéből inspirálódó (szintén) az elmúlást tematizáló Sikoly (Ţipătul) című alkotásával a legjobb román filmnek járó díj mellett a Balkanimation kategória első helyét is megszerezte.

Az egészestés animációsok versenyében az orosz bábanimációs-óriás, Garri Bardin The Ugly Duckling (A rút kiskacsa) című 76 perces music-hallja bizonyult a legjobbnak. Andersen ma már klasszikusnak számító rút kiskacsájának történetét modernkori közegbe plántáló perbeszéd az igazságtalanságok fölött ítélkezik, bebizonyítva, hogy azok végérvényesen megpecsételhetik az egyén sorsát. A diákfilmek mezőnyéből Samo–Anna Bergmann Weiß kein weiß (Fehér, nem fehér) című munkája került ki győztesként a bukaresti animációs szemléről, Yoav Brill izraeli rendező Ishihara című alkotása pedig a zsűri különdíjasa lett.

(Fotók: Adi Marineci)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.