Itt minden úgy van még, ahogy ittmaradt

Andrey Paounov: A szúnyogirtás és más történetek

Valószínűleg mindenki kérte már arra nagyszüleit, hogy olyan eseményről, emberről, tárgyról meséljenek, melyekhez személyes emlékek fűzték. Ilyenkor olyan lavinát indít el az ember, aminek köszönhetően a „nagy öregek” akár több órán át fűzik egymáshoz vagy egymásba a történeteiket, mi pedig velük együtt nevetünk, szomorkodunk vagy döbbenünk meg.

Egy ilyen történetfüzért tartogat a néző számára A szúnyogirtás és más történetek című dokumentumfilm. De senki ne gondoljon itt a szó klasszikus értelmében vett dokumentumfilmre. A film úgy mesél, hogy addig ringat minket a saját világába, míg felmerül a kérdés, hogy mindez a véletlen műve vagy egy kitűnő rendező szüleménye. A válasz szerintem mindkettő: a véletlen művét a rendező parádésan használja fel.

A sokszereplős filmben a fő történetmesélési szálat a szúnyogok problematikája adja, amelyek mindenkit fenyegetnek – mivel a helyszín egy mocsaras vidék közelében van. Ki porszívóval, ki füstöléssel védekezik ellenük, az egész filmnek a keretét pedig egy autóból történő, vegyszeres szúnyogirtás adja.

A már nem falu, de még nem város típusú bolgár településen (Belene) mindenki egy jobb élet után vágyakozik, amit az atomerőmű megnyitása jelentene. Ezzel csak egy gond van: a munkálatokat a kilencvenes évek elején abbahagyták, azóta pedig mindenki a befejezésre vár. Ez a várakozás az egész közhangulatra rátelepedett, ám nem nyugtalanító formát öltött, inkább egy hömpölygő, lassú, türelmes várakozássá alakult, mintha az egész város erre rendezkedett volna be. A film szerkezete is ilyen: lassan körvonalazódnak a dolgok, a szereplők történeteinek íve is csak visszafogottan, nagyon finoman rajzolódik ki.

A rendező és a vágó megtalálta a film témájához illő történetmesélési módot. A nem lineáris szerkesztésmód azért illik jól a filmhez, mert egy olyan közösségről szól, amelynek a tagjai nagyon különböző sorsú, életvitelű és származású emberek, akiket nem lehet egy kalap alá venni. Az egy helyen való létezés azonban egymáshoz kapcsolja az embereket, és a film történeteit is.

A szereplők problémái ott lapulnak a helyzetekben, mozdulataikban, szavaikban, de a megoldás keresését nem érzik sürgetőnek, minden úgy van még, ahogy ottmaradt régről. Az emberek ottragadtak. A kubai vendégmunkások száma ezerre volt tehető az atomerőmű építése idején, mára egy maradt. A tánctanárnő évről-évre visszajár tanítani a fiatalokat, ő is ottragadt. Úgy, ahogyan egy zongora is ottragadt Lenin idejéből, amin egy fura kinézetű öregúr játszik nap mint nap hamis dallamokat. Mindezek mögött ott lebeg Belene sötét múltja: valamikor átnevelőtábor volt a településen a kommunista rendszer ellenségeinek kikiáltott emberek számára.

A történeteket a kamerának mesélik, ezért sok a frontális beállítás. Egy kicsit olyan, mintha nagymama és nagytata a fotóikat is elővették volna. A kamera jelenlétének nyílt felvállalása csak még hihetőbbé teszi a filmen látottakat. A kamerának állnak be a rabok, akik vesszőfonással töltik mindennapjaikat, az őr is, aki mellékesen az elhagyatott épületekben állatokat tenyészt (egy disznót, galambokat, egy lovat stb.), a falu volt polgármestere és fotósa is nekünk meséli el a régi és új sztorikat.

Igaz(i) emberi történeteket kapunk a filmtől, a szereplők közel tudnak kerülni hozzánk. Egyformán jelen vannak a tragikus, a komikus, a szörnyű és rejtélyes sztorik, amelyek a százperces film végére Belene város utcáit, épületeit és környékét megtöltik jelentéssel. Pénteken 18:00-tól, a Republica/Köztársaság moziban vetítik újra a filmet. Érdemes figyelni a vásznat kicsivel több, mint másfél órán keresztül.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.