Basta, Dino!

Dino De Laurentiis-portré

A Conan-filmek producere, a tavaly – szinte pontosan egy éve – elhunyt Dino De Laurentiis a szórakoztatóipar utolsó bölénye volt. Hatszáz (!) filmje közül nemcsak nagy sikereit fogják tanítani a producerszakokon, hanem kolosszális bukásait és két nagy cégcsődjét is – amiket sorra túlélt.

Már-már azt hihettük, a transzatlanti független producer (Korda Sándor utáni) prototípusának sosem jöhet el az utolsó órája. Aki 1919-ben született és hét (!) évtizeden át megállás nélkül dolgozott, arról elképzelhetetlen, hogy egyszer csak beadja a kulcsot.

Agostino, mert e néven született tésztakészítő famíliába egy Nápoly-közeli faluban, egyik pasztaárusító körútján, 15 évesen szökött meg otthonról, meghiúsítva apja álmát, hogy egy nap átveszi a családi vállalkozást (a csíny miatt meg is vonta tőle az apanázst). A 30-as évek végén vékonydongájú srácként kezdett sürgölődni filmes körökben (díszletet tologatott és statisztált), Mussolini alatt többedmagával dezertált a hadseregből (vidéken bujkált), majd a kamera mögött talált magára: Torinóban lett producer; 1941-ben 22 évesen itt produkálta első filmjét. A világháború utáni vákuumban, a szétlopott-szétbombázott, nulláról újrainduló olasz filmiparban vált azzá, akire emlékezünk: zakója zsebében zsebkendőt hordó, szemüveges produttore, akit egyaránt nézhettünk pedáns könyvelőnek és ravasz maffiózónak.

A neorealizmust erotikával feltüzelő Keserű rizsnek (1949) nemcsak nemzetközi sikerét aratta le, de a film pályakezdő sztárját, Silvana Manganót is hazavitte (meg az oltár elé). Aztán összeboltolt a nála hét évvel idősebb Carlo Pontival, hat év alatt 80 filmet produkáltak, elindították Fellini karrierjét (Országúton, 1954 – nagydíj Velencében és Oscar), de a hollywoodi aranyszobor láttán Dino úgy érezte, ideje önállósítania magát, és már egyedül gyártotta a Cabiria éjszakáit (1958, újabb Oscar).

Miközben Hollywoodban leáldozóban volt a stúdiórendszer, a monopólium-ellenes rendelkezések értelmében elkezdték feldarabolni a vertikálisan integrált showbiz-konglomerátumokat, és telephelyeiket eladták a televízióknak, Dino saját Hollywoodját szervezte Rómában. Átcsábította Itáliába a hosszú távú stúdiószerződés nélkül maradt, szabadúszóvá vált amerikai sztárokat és sztárrendezőket.

Saját filmgyár: Dinocitta

Az elsők között ismerte fel a nemzetközi koprodukciók előnyeit: Bondarcsuk Waterloojához (1970) ingyen állt rendelkezésre a szovjet hadsereg. Nagyban gondolkodott: a Barabást (1962) 10 millióból gyártotta, John Huston szörnyen sablonos Bibliáját (1966) 15 millióból. Hallatlanul nagy összegek voltak ezek akkoriban. (Egyik sem térült meg!)

Állami támogatásból trombitálta össze a költségvetés olasz hányadát, éppen elég pénzt ahhoz, hogy busás gázsikat perkáljon sztárjainak (Kirk Douglas, Audrey Hepburn, Henry Fonda, Anthony Perkins, Charles Laughton). Közben kiszolgálta a hazai igényeket, elkészítette az első színes olasz filmet Totóval, csinált spagetti-westernt, és sorozatban gyártotta a kispolgári szatírákat Alberto Sordival.

1962-ben stúdióépítésbe kezdett Róma közelében, és hogy pályázhasson állami támogatásra a Déli Fejlesztési Alapnál, egyszerűen kitolta a stúdió kerítését dél felé! A 25 millió dolláros Dinocitta 1964-ben nyílt meg. A 70-es években élete „egyetlen hibájának” nevezte, hogy a komplexumot Európában építette fel és nem Amerikában (ekkor még nem tudta, milyen további hibákat fog hamarosan elkövetni).

Az exploitation-zsánereket sem vetette meg, mert tudta, ezek fialják igazán a pénzt. Sok filmkacat forgott a Dinocitta műtermeiben, némelyikük kultgagyi státuszra tett szert (Góliát és a vámpírok, 1961; Kiss the Girls and Make Them Die, 1966; Barbarella, 1968). Újító volt e téren, a Warhol-műhely Rómában gyártott horrorjai – Paul Morrissey irányításával – csak jóval ezek után jöttek. Igazából amerikai korszakának gigantikus katasztrófa- és horrorfilmjei is nívótlan, hatásvadász formulákon alapultak (Orca, a gyilkos bálna, Hurrikán, Halloween 2), amire ironikus válasz volt Ridley Scott Hannibálja (2001), Dino utolsó nagy sikere.

Pereskedés lett a vége Fellinihez fűződő munkakapcsolatának. A félbehagyott Masztorna utazásához nagy katedrálist és főteret épített (amely a stúdió bezárása után is ott porosodott), Az édes életre nemet mondott, mert nem tudta Fellinire ráerőltetni Paul Newmant (rossz  húzás volt: ez lett a háború utáni olasz film legnagyobb kasszasikere), Sordival lejárt a szerződése, és ennek tetejében 1965-re a római kormány kiszeretett a filmiparból, a támogatásokat olasz rendező és sztárok szerződtetéséhez kötötték.

A Dinocitta üzemeltetése csak vitte a pénzt, megpróbálta hát rávenni a kormányt, hogy vásárolja meg tőle a stúdiót. Kipattant a hír sajtóban, nagy botrány kerekedett belőle.

Menekülés Amerikába

Több milliárdos adósságai elől 1972-ben tulajdonképpen elmenekült Olaszországból, és megnyitotta irodáját a Paramountot birtokló Gulf+Western New York-i tornyában. Választott hazájában felettébb sikeresen együttműködött a nagy profikkal, leginkább bűnügyi anyagokon (Lumet: Serpico, 1973; Pollack: A keselyű három napja, 1975), ezek profitjából könnyen talpra állt, visszafizetve tartozásait.

A hirtelen jött pénzt igyekezett szofisztikált sztárrendezők lekenyerezésére használni, mert „presztízsfilmeket” is akart nimbusza nemesítésére. Az adócsalás vádja miatt Münchenbe emigrált Ingmar Bergmant kétszer is finanszírozta. Utalta a lóvét, és nem kérdezősködött (Színről színre, 1976; Kígyótojás, 1977). Utóbbi vetítésén – Bergman ügynökével, Paul Kohnerrel ellentétben – nem aludt el, és a végén csak annyit jegyzett meg a mesterről: „Ennek az embernek szíve van”, majd gyorsan ki is viharzott a teremből, meséli Katinka Faragó, Bergman hűséges munkatársa. „Viszont elsőrangú kávét szolgáltak fel nála”, teszi hozzá.

Még Rómában cége produkálta Zeffirellivel a Rómeó és Júliát (1968), Truffaut-val A menyasszony feketében voltot (1968), Loseyval a Trockij meggyilkolását (1972). Választott hazájában újfent az auteur-ök kincstárnoka lett (Forman, Cronenberg); Lynchre például csak ő mert rábízni 45 milliós extravaganzát (Dűne, 1984, nagy bukta lett); befogadta a kihalóban lévő westernműfajt (Altman: Buffalo Bill és az indiánok, Siegel: A mesterlövész, mely John Wayne megható hattyúdala); és nem habozott merész, húzós projektekre rábólintani, mint Richard Fleisher perverz rabszolga-sztorija (Mandingo, 1975) vagy Lynch még perverzebb hangulat-thrillere (Kék bársony, 1986), amit Dino munkatársai nevetségesnek tartottak, Ő maga mindössze „nem értette”, de pótfiaként imádta Lynchet, ezért ráhagyta a dolgot.

Pre-sale: lábon eladott filmek

1976-ban megjelent a VHS-technológia, és Dino szimatott fogott. Lenyilatkozta, hogy ki akarja harapni a maga szeletét az új home video-piacból. A cápa (1975) sikerén felbuzdulva ráment a riogatós zsánerre. De Jessica Lange szőkesége és az óriásmajom kéjes lihegése ellenére nagyot hasalt a 25 milliós büdzséjű King Kong (1976), három évvel később pedig a Jan Troell-rendezte Hurrikán, amelynek forgatásához Dino megvásárolt egy egész szigetet.

Mások egy életre kiírják magukat a filmbizniszből ilyesmivel, ő azonban nem (mindig) érezte saját bőrén a bukást. A kockázatok áthárítására találta ki a pre-sale intézményét, vagyis a filmek lábon eladását. Mások pénzét kockáztatta tehát: a forgalmazóktól begyűjtött előlegekből gyártotta le a filmet, és ha a közönség nem váltott elég jegyet, az már nem az ő baja volt. Dino köpönyegéből lépett elő Menahem Golan (Cannon), Ilya Salkind (Superman), ahogy Andy Vajna is (Carolco), aki nem tagadja – e sorok írójának egyszer mikrofonba mondta –, hogy Laurentiis módszerét másolta. Tulajdonképpen senki sem tudja, hogy a forgalmazók megsarcolásán túl Dino igénybe vette-e magánbefektetők forrásait (bár keringenek mendemondák az olasz tészta- és húsüzemek tulajdonosaival ápolt gyümölcsöző kapcsolatairól).

Elutasító válaszok és nehézségek sosem tántorították el: a Háború és békét Hepburnnel filmre vinni készülő Michael Todd producert úgy cselezte ki, hogy ő Jean Simmons főszereplésével jelentette be saját változatát, majd titokban Svájcba ment, és meggyőzte Hepburnt, hogy nála játssza el Natasát. Kurt Russellt úgy bírta rá A félelem országútján (1988) főszerepére, hogy olyan helyre tette a forgatást, ahova naponta két óra alatt be tudták repültetni a sztárt magángéppel. A maffiától sem rezelt be, amikor A Valachi-ügy (1972) készítésekor halálos fenyegetéseket kapott. Összehozott egy találkozót Miamiban a nagyfőnökkel, és utána békében folytathatta a forgatást.

A Haifai Filmfesztiválon alkalmam volt néhány napot végigcseverészni egy ügyvéddel, aki Dino bizalmi embere volt vállalatbirodalom-építő missziójában. A 80-as évek közepén ugyanis Laurentiis felvásárolta az Embassy Pictures forgalmazócég filmkatalógusát a Coca Colától (tudván, hogy állandó bevételi forrást jelentenek a jogdíjak) és 1984-ben bankhitelből meg részvénykibocsátásokból 26 millió dolláros filmgyárat épített 12 hektáron Észak-Karolinában (gyártani is kell valahol). „Olyan volt, mint a napkirály. Éveken át napi kapcsolatban voltunk, az egész világot bejártam vele az üzleti tárgyalásaink miatt, de soha nem kérdezte volna meg, hogy mi újság van a családommal.” Alkalmazottai semmit sem mertek szóvá tenni a főnök előtt. „A mozigépésze megölelt, amiért Laurentiis füle hallatára sérelmeztem, hogy koszos a vetítőgép. A gépész évek óta panaszkodott, de senki nem merte Laurentiisnek továbbítani a kérését”, meséli Katinka Faragó. 80-as évekbeli (ritka) sikerei egyikének rendezője, Bruce Beresford azonban csak szuperlatívuszokban áradozik Dinóról: „Sosem szólt bele a munkámba.”

1981-ben 26 évesen repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette az Alaszkában éppen lazachalászatról dokumentumfilmet forgató Federico, Dino egyszem fia és szeme fénye. Halála mélységesen megrázta apját. „Jó másfél hónapig eltűnt a világ szeme elől. Senki sem tudta előkeríteni. Egyáltalán nem tudtuk, mi van vele. Még a rokonai sem. Silvana sosem bocsátotta meg neki, ami történt, elhagyta, és visszaköltözött Európába”, mesélte Haifában Laurentiis jogi tanácsadója.

 

Nem producer: üzletkötő

A Variety nekrológjában az „ellentmondásos” jelzőt biggyesztette Laurentiis neve mellé, ízlésbeli és financiális végletegekben tobzódó pályafutására utalva. Gigantikus szuperprodukciók iránti éhsége az ismétlődő bukások után sem hagyott alább (Flash Gordon, 1980; A Bounty, 1984), bár időnként bejött a számítása (A terror utcája, 1974; Conan, a barbár, 1982; Conan, a pusztító, 1984; és még Schwarzeneggerből is szupersztárt faragott). Mindvégig megmaradt kockáztató szerencsevadásznak, csak az ő rulettje nem a kaszinóban, hanem a mozipénztáraknál forgott. Buktái miatt a szaksajtótól megkapta a Dino Di Horrendous gúnynevet.

Van olyan közeli munkatársa, aki meg mer esküdni rá: Dino igazi szenvedélye nem a film mint produktum, hanem az üzletkötés volt. A 80-as években a kulináris bizniszben látott fantáziát és divatot csinált az ételek óriásplakátos reklámozásával. De a Hurrikán szigetén nyitott szálloda, a manhattani étterme és a Los Angeles-i delicatessenjei veszteségesen működtek és hamar bezárásukra kényszerült.

Stephen King (Macskaszem, 1985) és Thomas Harris (Az embervadász, 1986) regényeinek megfilmesítési jogaival sikerült valahogy elevickélnie (A bárányok hallgatnakot viszont nélküle készítették, amiért pert indított a Universal ellen, a sok éves huzavona miatt – és a 10 millió dolláros jogdíjért cserébe – végül megkapta a Hannibál jogát).

Nyakán a hitelezők

Veszteségeit időről-időre egyes filmjogai eladásával ellensúlyozta. Szélhámosokhoz illően magas fokon űzte a cégeivel való zsonglőrködést. Bezárt egyet, újat nyitott, átnevezte őket (a Dino De Laurentiis Corp.-ból Paradise Films Inc. lett, a Dino De Laurentiis Productions Inc.-ből Starling Productions Inc.), és addig ismételte ezt, míg le nem rázta hitelezőit. Nem sikerült: miután a tőzsdén jegyzett De Laurentiis Entertainment Group Inc. részvényesei kidobták őt 1988-ban (hat hónap múlva csődbe ment a cég), a következő évben beperelték őt és két korábbi vállalatát.  Tőzsdére menetele után ugyanis röpke másfél év leforgása alatt 16,5 millió dollár veszteséget produkált – a részvényesek kontójára (a Tai Pan és Ciminótól A sárkány éve egyaránt felsültek). De lehetőséget adott olyan kezdőknek, mint Sam Raimi és a Wachowski-fivérek.

1986-ban vált amerikai állampolgárrá, de tisztességesen soha nem tanult meg angolul. Világéletében csak olaszul olvasott. Los Angeles-i irodájában teljes munkaidejű tolmács fordította a forgatókönyveket és az aktuális produkciók szkriptjeinek változtatásait. A Hannibal (2001) Berlinalén tartott sajtótájékoztatóján magam is tanúja voltam, hogy szándékaival ellentétben simán az anyanyelvén kezd beszélni, és ezt csak a harmadik mondat után veszi észre. Egy másik fesztiválon effektíve nem lehetett érteni „Dino bá’” beszédét egy Fellini-dokumentumfilmben, annyira taljánul törte az ingléze nyelvet.

Interjúzni sajnos nem volt módom vele. Néhány éve a cannes-i Croisette-en sétált el mellettem egy reá emlékeztető, borotválatlan hajléktalan. Azt mondtam magamnak: „Ez nem lehet ő.” Én, marha! Pedig az ódivatú piros zakóból kitalálhattam volna, hogy ő az. (A másnapi újságból kiderült.)

A nők bálványa?

Az aprócska (160-163 cm) és fessnek aligha mondható filmcézár magánélete nem volt eseménytelen. Háromszor nősült, röviddel halála előtt elvált Manganótól, akivel tüdőrák végzett és a temetés után nem sokkal elvette csinos alkalmazottját (71 volt ekkor, legidősebb lányai 40 és 36, az ifjú ara pedig 33), akit a nekrológok „adminisztratív asszisztensnek” titulálnak (valójában egyszerű stáb-pénztárosként praktizált), hozzásegítve Martha Schumachert a legendás filmes márkanév viseléséhez. A frigy után vele indított új céget (mely egy időre a Dinocittát is visszaszerezte), de ismét bővelkedtek az ízlésficamos buktákban (ilyen A tanú teste Madonnával, a Kuffs, a zűrös zsaru, és Cimino újabb gikszere, A félelem órái).

Az idő múlása megszépít minden ballépést, az élemedett kor kifényesíti az élő legenda glóriáját, mely csillogásával elhomályosítja a tévedéseket és melléfogásokat. 2001-ben Laurentiist ünnepelte az Oscar-gála közönsége, amikor átvette az Irving G. Thalberg-díjat. Élő legenda lett. „Larger than life” figura. Nagyság. Győzni és veszteni is csak nagyban tudott. Mindig nagy lábon élt, és büdzséiből vastag overheadet nyesett le. Ebből népes famíliája összejöveteleit elnökölte, itáliai villájában főzött pasztát, néha disznókat tenyésztett, utolsó házasságából született kislányaival Capri szigete körül csónakázott. Nagyon tudott élni. Jó sokáig. Ha Sting az englishman New Yorkban, akkor Dino a digó Hollywoodban. Los Angeles-ben bekövetkezett haláláról jellemző módon az olasz sajtóból értesült a nagyvilág. Beleértve a Beverly Hills-i szomszédait. Nem is lehetett ez másként.


Címkék

Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.