Óriási hangszórók és kék-fehér zászlók alatt felsorakozott diákok és tanárok éneklik Argentína szabadságot dicsőítő nemzeti himnuszát. Egyesek több, mások kevesebb lelkesedéssel és hangerővel kapcsolódnak a kórusba. Alicia, a történelemtanárnő büszkén kihúzza magát és meggyőződéssel ejti ki a szavakat. Még nem tudja, hogy később már inkább csak megtört hittel védi majd hazája történelmének hivatalos változatát.
Így foglaltam volna össze a film lényegét, vigyázván, hogy „ne lőjem le a poént”. De A hivatalos változat nem egy poénos film. Ha bővelkedik is fordulatokban, azok főképp Luis Puenzónak, a film rendezőjének abbéli célját szolgálja, hogy nyilvánosságra hozza és történetként és történelemként hivatalosítsa azoknak az embereknek a fájdalmát és tapasztalatait, akik 1976–1983 között Argentínában, a katonai diktatúra, a Videla-junta alatt elvesztették családtagjaikat. Ebből a szempontból a film visszanyeri dokumentumként is a szerepét: tanúságtétel. Sőt, a lehető legszemélyesebb hangnemű vallomás, aminek a főszereplőnő, Alicia (Norma Aleandro) ad hangot és alapot.
Alkalmam adódik újrafogalmazni a cselekmény lényegét: Alicia, a nagypolgári családból származó nő békésen él férjével, Robertóval (Héctor Alterio) és még csecsemőkorában örökbefogadott kislányával, Gabyval. Tanárnőként és emberként egyaránt nagy hangsúlyt fektet az igazságosságra, és amikor megtudja, hogy hogy a lánya talán az egyik politikai fogoly/eltűnt gyereke, nyomozásba kezd Gaby valódi családja után, no meg hogy kiderítse, miért tüntet óriási fényképeket lobogtatva több száz nő a Mayo-téren. (Argentína egyik legfontosabb emberjogi szervezete a Asociación Madres de Plaza de Mayo – a Mayo téri anyák szervezete, olyan argentin anyák alapították, akiknek 1976 és 1983 között „eltűntek” a gyermekei és unokái a katonai diktatúra idején. Buenos Aires központjában, a Mayo téren szervezték tüntetéseiket.)
Puenzo úgy választotta ki szereplőjét, hogy általa sikeresen közelítheti meg Argentína történelmét két irányból is: egyrészt a történelemleckék alkalmával, másrészt a nő családi élete és saját megfigyelései, érzelmi reakciói által.
Alicia a tanév elején azzal kezdi az óráját, hogy a történelem az a tantárgy, amit azért fontos jól ismerni, mert az a nép emlékezete. Emlékezet nélkül pedig nincs tapasztalat, nincs alapja a jövőnek, elveszhet a jó és a rossz ismerete. Amikor az egyik órán egy diák bekiabálja, hogy a történelmet a gyilkosok írják, ez még csak egy forrófejű fiatal megalapozatlan kijelentésének tűnik. Ám amikor Buenos Airesben felbukkan egy rég nem látott barátnő, aki egy vidámnak induló estén elmeséli, hogyan kínozták meg a hatalom képviselői, a szigorú tanárnő rádöbben, hogy lehet, hogy létezik egy történelem, amit nem lehet a hivatalos írott forrásokkal dokumentálni. Hogy nem tudja, ki a saját gyermeke? Hiszen, ahogy a barátnője mondta neki, voltak családok, amelyek minden kérdezősködés nélkül megvásárolták az elrabolt agyonkínzott anyák csecsemőit. Roberto, a mintaférj makacsul hallgat, mikor Alicia arról érdeklődik, hogy honnan hozta Gabyt.
Ettől kezdve a gyanakvó nő saját nyomozásba kezd; ez olyan fordulat a cselekményben, ami lehetőséget nyújt a rendezőnek arra, hogy mindent a szereplő szempontjából mutasson meg a nézőnek. Becsukódó ajtók mögötti erőszakos tettek, utcán tüntető anyák, akik a gyerekeiket és az unokáikat követelik vissza dühödten, az okmányok között keresgélő megkeseredett emberek, akik szeretteik nyomát próbálják felkutatni, újságcikkek és átláthatatlan helyzetek – mind olyan helyzetek, amelyek végre megnyitják a film terét. Sokáig megrögzöttként csak közelikben és nagyközelikben figyeltük és tanulmányoztuk Aliciát, innentől kezdve totálokban és ezáltal összefüggésekben kezdjük látni az eseményeket.
Így képekben is következetesen felépül a „látszatvalóság” és a „valós”, „személyesen megtapasztalt valóság” is. A személyes hangvétel és az érzelmi intenzitás úgy az erős oldala, mint a csapdája ugyanannak a filmnek. A lírai elemek, a fájdalmas hegedű-zene néha a pátosz határát súrolja. A tragikus vallomásokat kísérő szomorú zene és a sírás akár könnyen el is távolíthatja az azonosulásba csábult nézőt, de ez inkább a személyes ingerküszöb kérdése; A hivatalos változat fesztiváldíj-gyűjteménye megfelelő helyre került.
