Ha a csend beszélni tudna…

Jose Luis Torres Leiva: El cielo, la tierra y la lluvia / Az ég, a föld és az eső

Mentális, virtuális, fizikai séták és az élet jelentéktelen, apró eseményei a határtalan természeti környezetben. Az ég, a föld és az eső esti programnak kitűnő film, főleg ha az ember fáradtan ül be a moziba. A hosszú csendek, rettenetesen lassú svenkek, minimális párbeszédek és a magányról szóló egyszerű történet egy percig sem fogja megzavarni az álmát...

Ana legjobb barátnője Veronika, aki sikeres nő. Ana beteg édesanyjával él, akit önfeláldozóan gondoz. Veronika húgára is figyelnie kell, aki depressziós rohamoktól szenved, és teljesen el van veszve a körülötte lévő világban. Toro, a szomszédban élő különös szenvedélyeknek hódoló férfi szintén magányosan tengeti napjait. Ana egy félreértés miatt elveszíti munkahelyét, ezért elszegődik hozzá házvezetőnőnek. A négy szereplő közötti kapcsolatokból, szűkzsavú párbeszédekből áll össze egy történet, amelynek bár van egyfajta íve, úgy érzem, mégsem jut el sehova. Nem nyújt megoldást, sem lehetőséget a magány feloldására, csupán egy érzést sugároz. A szereplők rutinosan és csendben élik életüket egy olyan környezetben, ahol nincs lehetőségük ebből kitörni.

A film hosszú mentális és fizikai sétákról szól, hajóval, gyalog, autóval, szép természeti képek kíséretében, de sokszor elgondolkoztam azon, hogy miért is kell nekem néznem őket. Az élet jelentéktelen eseményei alkotják a történetet. Bőven van idő elgondolkozni a film lassú svenkjei alatt, a gond viszont ott van, hogy könnyen el lehet kalandozni. A lassúság nem ragadt magával, nem tudtam átélni a magányt. A következő filmre gondoltam, vagy felidéztem korábbi filmélményeket. Eközben pedig egyáltalán nem vesztettem el a film fonalát, hiszen alig történt valami. Az egyszerű emberek egyszerű történeteit, magányát még ha lassan is, de lehet úgy ábrázolni, hogy lekösse a nézők figyelmét – sajnos ezúttal a fiatal rendezőnek ez nem jött össze.

A kameramozgások sokszor indokolatlanok, érződik, hogy hamarabb elindul a fahrt, mint kellene, és ez is sokszor ront a film illúzióján. A képek viszont szépek, a belsők kissé mesterségesek, érződik, hogy minden tárgynak megvan a helye és a pontos szerepe.

A film a női lélek rejtelmeit is megpróbálja felkutani, és tudatlanságomból fakadóan mindvégig azt hittem, hogy a filmnek női rendezője van. Ezzel szemben, amikor a film végére megérkezett a rendező, meglepődtem, hogy férfiként ilyen témát választott. Néhány kérdésemre választ adott, azzal, hogy elmondta: filmjét a mentális, virtuális és fizikai sétáknak szentelte, amelyek alatt az emberi lélek felszabadul magányából, melyet a szürke rutinszerűen megélt napok nyújtanak. Ez viszont nem jött le a filmből, nem éreztem semmiféle felszabadulást, csak egyre nagyobb nyomást. Minden egyes séta egyre mélyebbre vitt és inkább úgy éreztem, hogy egy ilyen élményt szívesebben élnék át a természetben, mintsem egy mozivásznon közösségi élményként.

A film végén ismét feltettem a kérdést, hogy a szép képeken kívül mit kaptam még ettől a filmtől, és úgy érzem talán a magánytól való félelem érzését. Viszont minden hibája ellenére elgondolkodtatott azon, hogy hogyan is lehetne ábrázolni a magányt úgy, hogy a néző ne unja meg fél óra után.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.