Egy nagyváros szimfóniája

62. Berlinale, 2012. február 9–19.

Az, hogy egy fesztivál politikus, nemcsak azt jelenti, hogy a politikailag érzékeny filmekre koncentrál, hanem azt is, hogy adott esetben a film kontextusa elsőbbséget élvez a film minőségével szemben, vagyis elkészülésének körülményei, a rendező léthelyzete, az ország, ahonnan a mű érkezik és a téma, amit feldolgoz, felülírja az esztétikai szempontrendszert. Természetesen a politikai háttér és a nívó nem zárja ki egymást – amire 62. alkalommal megrendezett Berlinalén szerencsére akadt példa.

A versenyfilmes program változatos képet mutatott, ugyanakkor a sokszínűség ellenére bizonyos tendenciák fellelhetőek voltak a palettán. Hangsúlyozottan volt jelen például a családi konfliktusoktól terhelt kamaradráma műfaja, de a háború témája és ezzel összefüggésben a történelem átmeneti korszakai is több rendezőt megihlettek. Természetesen számos formabontó alkotás is helyet kapott a programban, de a berlini mustra vásznaira a friss, formailag és dramaturgiailag újító művek mellé a klasszikus narratívát követő alkotások is beszivárogtak. Ilyen volt a Lars von Trier filmgyártó cége által életre hívott En kongelig affære (A Royal Affair).

A kosztümös szerelmi dráma a dán királyné és a király orvosa között bontakozik ki. Berlinben a film valószínűleg azért kapott helyet, mert egy olyan korban játszódik, amelyben a nemesség még szinte kontroll nélkül uralkodott a plebs felett. E környezetben a szerelmi tragédia különös színezetet kap, hiszen a feudális viszonyok közepette a királynét és az orvost nem csupán a vonzalom, hanem a felvilágosodás eszméi iránti rajongás, vagyis a modern gondolkodás sodorja egymás karjaiba. Ám a kor még nem készült fel a demokráciának megágyazó rendszerre, amit az illusztrál a legjobban, hogy a szárnyra kapó pletykákkal szemben a vezetés az immár eltörölt cenzúra újra bevezetésével kénytelen védekezni. Így a bukás előre borítékolható, ahogy a legtöbb dramaturgiai fordulat is. Ennek ellenére Nikolaj Arcel rendező Rasmus Heisterberggel karöltve átvehette a legjobb forgatókönyvnek járó Medvét, az instabil dán királyt megformáló Mikkel Boe Følsgaard pedig a mellékszerep ellenére a legjobb színésznek járó díjjal térhetett haza.

Hasonlóan klasszikus a történetszövése a grandiózus Bai lu yuan (White Deer Plain) című alkotásnak – grandiózus a hossza (bő három óra) és a cselekmény ideje (kb. 25 év) miatt is. A történelmi film az ázsiai nagyhatalom közelmúltjába kalauzol: a kínai császárság végnapjairól mesél a címszereplő kis település és annak lakói szemszögéből Lutz Reitemeier hol hagyományos, hol kézikamerás, de mindvégig precíz, a tragédiában is az esztétikumot megmutató képeivel – ami végül Ezüst Medvét hozott az operatőrnek. Wang Quan’an rendező azonban túl sokat markolt, így keveset fogott: a számtalan főbb szereplő és azok kusza viszonyai már-már követhetetlenné teszik a filmet, a túl mély merítésben pedig az események egyszerűen elértéktelenednek. Berlinben – lásd az En kongelig affære esetét – kétségtelenül a történelmi háttér, vagyis a császárság bukásának ábrázolása miatt indulhatott versenyfilmként. 

Az már sokkal inkább érthetetlen, hogy a hollywoodi narratíva esszenciája, a Jin lí shí san chai (The Flowers of War) mire föl versenyzett idén az Arany Medvéért – főleg annak, akinek két éve a Titanicon volt szerencséje a kínai verzióhoz. A 1937-es nankingi mészárlásról regélő film lassításokkal, melankolikus zenei motívumokkal és Christian Bale-lel próbálja működésbe hozni a publikum könnycsatornáit. A direktor, Zhang Yimou a történelem e szégyenfoltját azonban oly sziruposan dolgozza föl, hogy az egyébként valóban bemutatandó és feldolgozandó eseményről a film megtekintése után csupán valami cukormázas köd marad a néző fejében.

A háború borzalmairól sokkal ügyesebben szól Billy Bob Thornton filmje, a Jayne Mansfield’s car úgy, hogy a háborút magát meg se mutatja: Jim Cadwell (Robert Duvall zseniális alakításában) megtudja, hogy az évtizedekkel azelőtt Angliába költözött exneje meghalt. A temetésre a nő szülőföldjén, Alabamában kerül sor, amin a feleség új családja is részt vesz, így a két férj kénytelen szembesülni egymással. Ám a temetés csupán apropója lesz az elszámolásnak: nemcsak a személyes múlttal, hanem az első és a második világháborúval is, méghozzá Vietnam kapcsán, hiszen 1969-ben járunk. Thornton alkotása finom humorral, árnyalt karakterekkel, szórakoztató módon mesél arról, hogy milyen az élet a háború után – függetlenül attól, hogy az embernek volt-e szerencséje testközelben a frontvonalhoz.

A kamaradráma nemcsak az amerikai színész-rendezőt ihlette meg, a német Hans-Christian Schmid is megrendezte a magáét. Az eredmény – amely hazai terepen mind a publikum, mind a kritika tetszését elnyerte – a Was bleibt (Home for the Weekend) címet viseli, és a egy tragédiába torkolló családi hétvége kapcsán a kiüresedett, kommunikálni képtelen harmincas generációnak tart tükröt. Sajnos a film körülbelül olyan, mintha Bergman valamelyik kései filmjét újrarendezte volna egy televíziós szappanopera direktora. Schmid alkotása szájbarágó és sematikus, épp olyan üres, mint a defektes magas-értelmiség, amelyről szólni akart.

A különdíjban részesült, francia L’enfant d’en haut (Sister, r. Ursula Meier) és a német Gnade (Mercy, r. Matthias Glasner) is belső családi konfliktusokat dolgoznak fel, de nézőpontjuk tágabb, ezért már nehezen lehetne őket a kamaradráma műfajába beszuszakolni. A L’enfant d’en haut két főszereplője a szó szoros értelmében a társadalom peremén él: a hegy lábánál tengetik egyhangú életüket, míg a felsőbb rétegek a fölöttük elterülő síparadicsomban szórakoznak. A kisfiú Robin Hood modern alteregójaként nap mint nap feljár a hegyre lopni, hogy aztán a gazdagokról szerzett síléceket, sisakokat és kesztyűket potom pénzért továbbadja a pórnépnek. Azonban ez csak a történet felszíne, a mélyben egy családi dráma húzódik, amelyet a rendező szépen, finoman fejt fel a fiú és nővére ellentmondásos, percről percre változó viszonyának ábrázolásával.

A Gnade című filmben ezzel ellentétben a dráma nem a cselekmény múltidejében, hanem a szemünk előtt történik meg. A hólepte északra költöző német család élete láthatóan nem a téli napok sötétsége miatt kiegyensúlyozatlan, az eleve feszült légkört pedig tovább bonyolítja, hogy Maria, elbűvölve az északi fénytől, autóval elüt valamit. Vagy valakit. A cserbenhagyásos gázolást eltitkolni először az egyetlen járható útnak tűnik, ám a bűntudat egyre dolgozik, ami meglepő fordulatokat hoz magával. Norvégia észak-nyugati csücske csodaszép, ámde rideg képekkel illusztrálja a klasszikus bűnbeesés-történetet, miközben a házaspár gyermekének cselekedeteiben – és mobiltelefonnal rögzített képeiben – visszatükröződik mindaz, amit a szülők elrontottak. 

A Berlinalén, hasonlóan a tavalyi felhozatalhoz, a többé-kevésbé műfajkövető alkotások mellett formabontó művek is helyet kaptak. Az indonéz Kebun Binatang (Postcards from the Zoo, r. Edwin) például ilyen. A bájos mese egy lányról, akit az állatkert nevelt fel, sajnos nemigen rendelkezik történettel, ezért a röpke másfél órás játékidő is meglehetősen leterhelő, elefántok és zsiráfok ide vagy oda. A görög Metéora is ebből az okból vall kudarcot. A mostanában válságzónaként emlegetett országból érkezett film a varázslatos Meteoráknál játszódik, ahol egy pap és egy apáca gyúl szerelemre egymás iránt. Az olykor provokatív képeket gyönyörű animációs betétek díszítik, amelyekben ikonok kelnek életre, így egyszerre értelmezik és mélyítik a történetet. De Spiros Stathoulopoulos filmjében nagyjából egy húszperces kisjátékfilmnyi anyag van, ezért unalomba fúl. A válság felé csak közelítő Portugáliát Miguel Gomes képviselte Tabu című filmjével, amelyért a rendező a független zsűri FIPRESCI-díja mellett átvehette az Alfred-Bauer-díjat – e kitüntetést évről évre a formailag új utakra merészkedő alkotások érdemlik ki. Nem kétséges, a film bátor kísérletező kedvet mutat: többek között Robert Bressont idézi, miközben néhol meglepő, unikális képi megoldásokkal játszik. De a filmkockák többnyire csak illusztrálják a narrációt, ezért az azonosulás az elhalálozott főhősnővel meglehetősen nehézkes, jóllehet a nő afrikai múltjában vannak emlékezetes epizódok. Stílusgyakorlatnak mindenesetre kiváló próbálkozás.

A zsűri döntése alapján idén Paolo és Vittorio Taviani börtöndrámája, a Cesare deve morire (Ceasar Must Die) bizonyult a legjobbnak. Az olasz direktorpáros új műve dokumentumfilm és színház kevercse. Börtönlakók próbálják be és adják elő Shakespeare tragédiáját, a kamera visszafogottan, többnyire fix képekkel rögzíti a próbafolyamatot, amely a kihagyások és a zenei motívumok segítségével a fogház kiábrándítóan rideg valóságától eltávolodva fokozatosan alakul át magává a Shakespeare-drámává. A film egy már kipróbált és működő formán (lásd pl. Sopsits Árpád korábbi, Bűn és bűnhődés című rendezését) egyébként csupán annyit csavar, hogy a szereplők nem színészek, hanem valóban börtönlakók. Ám nem is lesznek többek ennél, a Taviani testvérek rendezésében a foglyokhoz semmilyen más attribútum nem rendelhető, mint hogy foglyok, így a magukra öltött shakespeare-i szerep úgy lötyög rajtuk, mint fogason a kabát. A Cesare deve morire aTabuval állítható párba: izgalmas formagyakorlat mindkettő, ám filmként nehezen értelmezhetők.

Úgy tűnik, az autentikus helyszín- és szereplőválasztás nemcsak a Taviani testvéreket ihlette meg. Kim Nguyen és Fliegauf Bence is eredeti helyszínekkel és figurákkal dolgoztak. Előbbi a Rebelle (War Witch) című filmjében fekete Afrika világába kalauzol el: egy serdülő lány, Komona hányattatott sorsát követhetjük polgárháborún és szerelmen, gyermekáldáson, emberrabláson és a szülők eltemetésén keresztül, amely alakítás Rachel Mwanzának a legjobb színésznőnek járó díjat hozta. Fliegauf ezzel szemben a Csak a szélben a Magyarország peremvidékére szorult cigányok sorsát mutatja be. A Rebelle-hez hasonlóan a kézikamera követi a főhősöket, miközben lemond mindenfajta értelmezésről. Fliegauf és Nguyen egy-egy szűk szeletét mutatják be annak a rögvalóságnak, amelybe karaktereik élni kénytelenek, ám míg Nguyen a főhősnő narrációjával és a megelevenedett démoni alakokkal elemeli történetét a fájó realizmus talajáról, addig Fliegauf mindenféle mesei elemet mellőzve mutatja be saját értelmezését a magyar közelmúlt egyik tragédiájáról. Valószínűleg épp a film minimalista stílusa és az általa elmesélt történet mélysége közötti feszültség az, ami akkorát tudott ütni, hogy a rendező a független zsűri díjai mellett a nemzetközi zsűri nagydíját is hazavihette. Lám, a politikai kontextus és az esztétikai minőség olykor kényelmesen megfér egymás mellett.

Idén igen jeles zsűri döntött a Medvék sorsáról. A grémium elnöke Mike Leigh rendező volt, tagjai pedig Boualem Sansal író, Charlotte Gainsbourg énekesnő-színésznő, Jake Gyllenhaal színész, Barbara Sukowa énekesnő-színésznő, François Ozon rendező, Anton Corbijn fotográfus-rendező és a tavalyi Arany Medve nyertese, Asghar Farhadi rendező. A zsűri véleményét természetesen lehetne hosszasan vitatni, például azért, hogy az En kongelig affære a hagyományos dramaturgia és filmnyelv ellenére miért zsebelt be egyszerre két díjat is, vagy hogy az egyébként érdekes és izgalmas, ámde fajsúlyosnak korántsem nevezhető Cesare deve morire a rendezőpáros hírnevét leszámítva milyen szempontok alapján bizonyult erősebb alkotásnak az egyszerre hiperrealista és absztrakt Rebelle-nél vagy a visszafogott, ámde mégis arcul csapó Csak a szélnél. De a vita eldöntése legyen inkább a filmtörténet dolga.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.