Legombolyított pamutgomolyag

Interjú Darvas Ferenc zeneszerzővel, zongoristával

Elkésett operettszerzőnek vallja magát egy olyan korban, amikor az operett már rég kiment a divatból. A színházi előadásokon kívül számos film és rádiójáték zenéjét szerezte, emellett zongorázás közben négyjegyű számokat szoroz össze fejben. Beszélgetésünk témája egy rég kihalt „mesterség”, a némafilmeket kísérő zongoristák munkája volt.

Te vagy az egyik legismertebb magyar zeneszerző, zongorista, aki némafilmeket is kísér zongorán. Volt valamilyen gyerekkori szenvedélyed, ami rásegített erre a műfajra, vagy a véletlen játszott nagyobb szerepet abban, hogy ezzel is foglalkozol?

A véletlen is szerepet játszott. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt egy tárlatra hívtak, Kecskemétre, ahol Fritz Lang Metropolisát kellett lekísérnem, majd úgy alakult, hogy mindig érkeztek új meghívások. Például mielőtt a Corvin mozit átépítés miatt bezárták volna, az utolsó vetítésre elhívtak játszani. Érdekes módon megint a Metropolist kellett kísérnem – úgy látszik az egy nagyon fontos film. Amikor újra megnyílt a Corvin mozi, akkor ismét meghívtak, és mit ad Isten, megint a Metropolis volt a feladat. A Puskin moziban is kísértem némafilmeket, majd a Cirko Gejzírben, ebben az alternatív jellegű moziban, és nemcsak burleszkeket, hanem vígjátékokat és régi magyar filmeket is. Itt-ott, amott talán észrevették emberek, filmesek ezt a képességemet, vagy mondjuk vonzalmamat, mert tényleg nagyon szívesen csinálom.

Milyen arányban keveredik a kotta és az improvizáció a némafilmek esetében?

Ott a kottának nincsen jelentősége, gyakorlatilag ha elkapom a hangulatot, akkor olyan, mint amikor az ember egy pamutgombolyagot legombolyít: húzom, húzom a szálat, amíg el nem fogy. Én, mint zeneszerző, zongorista nagyon improvizatív vagyok, tulajdonképpen majdnem minden improvizáció, amit csinálok, még az is, ami rögzített. Filmet kísérni, és a benne megjelenő fordulatokat aláfesteni – ez az én zenei alkatomnak borzasztóan megfelel, találkozik a hajlamommal. Öt-hét éves koromban például gyakran csináltam ilyesmit – fantáziálásnak mondják –, hogy leül az ember, és bizonyos történeteket, meséket megpróbál zeneileg aláfesteni. Piroska és a farkast, vagy bármit. Ez alig-alig különbözik attól, amivel most foglalkozom, legfeljebb technikailag lett sokszínűbb, gazdagabb, attól, hogy idősebb lettem. De lényegét tekintve én ezt már gyerekkoromban majdnem ugyanígy csináltam.

Darvas Ferenc

Milyen ismeretekre, milyen háttérre van szükség ahhoz, hogy egy-egy film lekísérése zongorán gyerekjátéknak tűnjön?

A némafilmek kísérése egyszerre nagyon nehéz és nagyon könnyű feladat. Nagyon könnyű, ha azt nézzük, hogy szinte semmit nem csinálok. Nézem, ami történik, és azt egy óra alatt leimprovizálom, tulajdonképpen meg is komponálom a zenét. Nehéz viszont, ami mögötte van. Valahogy el kellett jutni oda, hogy az emberből ez kijöjjön: egy-másfél órán keresztül játszani úgy, hogy a szemed sem rebben, egy pillanatra sem esel ki a folyamatból. Nagyon köny-nyen ki lehet esni, és nagyon csúnyán hallatszik, ha valami nem stimmel, ha eltávolodtál a film stílusától. Tulajdonképpen nagy beleélést kíván a dolog. Amikor kísérek, akkor semmiről sem tudok. Szinte azt sem tudom, hogy én most kísérek, hanem csak nézem a vásznat, és igyekszem eggyé válni a vászonnal. Ha csak egy picit is belegondolok abba, hogy én zongorán játszom, filmet kísérek, akkor könnyen megeshet, hogy már abban a pillanatban kiesem a ritmusból. Ez a „ne gondoljunk a fehér elefántra” című történet. Van egy régi kínai mese, amivel ezt jól lehet illusztrálni. A császár azt kéri a festőtől, hogy fessen neki egy gólyát. Az egy pillanat alatt megfest egy fantasztikus gólyát. A császár kifizeti ugyan érte a pénzt, de azt mondja, ha ez ilyen hamar ment, akkor nem is nagy kunszt. Erre a festő kinyit egy ajtót, ami mögött százával vannak gólyaképek. Egy kicsit ilyen ez is, szükséges mindaz a rutin, amit a színházi kísérések, zeneszerzés jelent.

Hogyan jellemeznéd a saját stílusodat?

Ezt meghatározza a családi hagyomány is. Édesapám – Darvas Szilárd – ismert kabarettista és humorista volt. Korában – ’61-ben halt meg – az egyik legnépszerűbb ember volt Budapesten, nagyon szerették a humorát. Őt sokszor láttam fellépni gyerekkoromban, és ez adott egy lökést. Nagyon korán kezdtem, kuplékkal, sanzonokkal. Erős hajlam van bennem a könnyű műfaj, a szórakoztató zene iránt. Táncdalokat is írtam, rengeteg sanzont, zenészeket is nagyon sokszor kísértem. Eszenyi Enikő egyszemélyes műsorában is most én vagyok a zongorista. Ez egy rendes, egész estét betöltő, két óránál hosszabb műsor. Szinte csak alkalmazott zenét szereztem világéletemben. Nincs olyan munkásságom, mint egy zeneszerzőnek általában: kamaraművek, szonáták, szimfóniák stb. Egész egyszerűen azért nem, mert úgy érzem, ízig-vérig színházi ember, a dramatikus kísérőműfaj zenésze vagyok. Ez egy ideig zavart, de aztán rájöttem, hogy ha az alkatomnak ez felel meg jobban, akkor ezt nem kell szégyellni, hanem el kell fogadni. A színdarabok mellett szinte kizárólag rádiójátékokhoz, tévéjátékokhoz, filmekhez szereztem zenét, körülbelül húsz-huszonöt játékfilmhez. De ezek nagyrészében is van egy Nino Rotára emlékeztető dolog – Nino Rota nagy hatással volt rám: kicsit a cirkusz, kicsit a varieté világát idézi. Nyilván, akik hívnak, és akarnak valamit tőlem, ezt tudják. Az én világom nem az úgynevezett elvontabb és artisztikusabb filmzene, inkább az egyszerűbb, fülbemászóbb, világosabb, áttekinthetőbb és szórakoztatóbb zene. Színpadi zenében az, ami legközelebb áll hozzám, és amit talán a legjobban csinálok, az valamilyen daljátékszerűség: van benne kicsi a musicalből és az operettből, parafrázisok és parodisztikus idézetek formájában. Vagyis kikacsintás különböző műfajokra. Elsősorban az éneklő színész és a dalszöveg megzenésítése áll hozzám közel. Azt is mondhatnám, hogy elkésett operettszerző vagyok egy olyan korban, amikor az operett már rég nincsen.

Milyen elemekből építed fel a némafilmekhez szerzett zenét?

A némafilmeknél engem nagyon erősen köt a film stílusa. A Fejős Pál által rendezett Broadway című filmhez Broadway-jellegű melódiákat, zenéket szereztem, Gershwin stílusában. Alkalmanként szinte lehetetlen dolgok is előfordultak, amikor például egy szereplő a filmben elénekelt egy dalt. Az éneket egy szál zongorával kellett visszaadni, ami tényleg fából vaskarika. Ha például Amerikában játszódik a cselekmény, a Buster Keaton-filmekben, akkor egy kis vadnyugati ízt kell behozni, régi romantikus történetekhez pedig romantikus zenét játszani – ez tulajdonképpen stílusismereti kérdés. Mindaz a zene, amit valaha hallottam, és amit reprodukálni tudok – erős utánzás és némi parodisztikus érzék is kell hozzá – az ilyenkor megmozdul. Általában a múlt század romantikájából, Lisztből, Chopenből merítek. Tudjuk, Chopin stílusának hatása egészen a szórakoztató zenéig nyomon követhető. Slágereket is szereztek Chopin-darabokból. Fontos a slágerzene, a romantikus klasszikus zene és ezeknek improvizatív keverése úgy, hogy karakterizálja a szereplőket és a szituációt. Érdekes módon sokkal jobban megy, ha vannak emberi drámák és karakterek, mint amikor közönséges habostorta-dobálás van. A teljesen primér burleszket szerintem nehezebb kísérni, holott valójában könnyebb, hiszen semmit sem kell tenni, csak a szokványos habostorta-zenét játszani. De éppen ezért az ember nagyon közhelyes tud lenni ilyenkor. Ellenben, ha emberi érzéseket, jellemvonásokat látok, azt remekül meg lehet zenésíteni, és ott a fantázia szárba szökken.

Darvas Ferenc

A némafilmkíséret klasszikus eszköze a zongora. Mostanában lehet látni olyan kísérleteket is, amikor elektronikus zenével festenek alá egy-egy némafilmet. Szerinted ennek vannak előnyei?

Amikor az ember egy szál zongorával kísér le egy némafilmet, annak előnye az, hogy élő. Minden improvizációnak varázsa van, minden koncert megismételhetetlen. Egy némafilmet biztos százféleképpen lehet megzenésíteni, ha elektronikusan, akkor a stúdióban akár negyven órát is rá lehet szánni. Én nagyon nehezen tudnám elképzelni, hogy ilyesmit csináljak. Szakcsi Lakatos Béla – aki nagy jazz-zongorista, és állandóan improvizál – szintén azt mondta, hogy az improvizáció sokszor olyasmit is kihozhat a zenészből, amit egyenként araszolva nem tudna megcsinálni. Egyszerűen mert magától görgeti a dolgokat, és kicsit automatikus írás módján – mint a szürrealistáknál – jönnek az ötletek.

Hogyan indult el a filmes pályád?

1974-ben szereztem először zenét egy ifjúsági filmnek, a Törökfejes kopjának – még nem voltam harminc éves. Előtte tévéfilmekhez készítettem zenét Zsurzs Éva rendezőnőnek, Kisfaludy Csalódások című darabjához. A második megbízásom Kollányi Ágoston természetfilmje volt, Noé bárkái címmel. Utána már jöttek a Bereményi-filmek, Deák Kriszta, Molnár Gyuri, és többen mások is felkértek. Bekerültem egy olyan filmes körbe, ahol tudták, hogy dallamos, mulatságos, nem annyira elvont, nem nagyon a földtől elrugaszkodott zenét szerzek.

A Fehér tenyér és a Budakeszi srácok zenéjét is Te szerezted. A nagyjátékfilmek esetében nem beszélhetünk improvizációról. Nehezebb egy-egy ilyen feladat elvállalása?

Nem, mert szeretek spekulálni is. Minden eset egyedi. A Fehér tenyérben lényegében a cirkuszi jelenethez kellett zenét szereznem, Hajdu Szabolcs ezt kérte tőlem. Rimszkij-Korszakov alapján kellett szereznem egy vidéki cirkuszi társaságnak egy ötperces cirkuszi zenéjét. Korszakov Spanyol capricciójából összegyűjtöttem és összegyúrtam a dallamosabb részeket. A Budakeszi srácokban aránylag kevés zene volt. Megint csak az a kérdés, hogy mennyire adja magát a film. Sokszor csináltam volna többet is, ha hagyták volna. Az Eldorádó című Bereményi-film például egy nagy piaci jelenettel kezdődik, oda egy negyedórás szimfóniát komponáltam. Később kiderült, hogy nincs rá szükség. Végül is hat-hét perc lett a tizenötből, és sokszor le van keverve a zene, mert beszélnek az emberek. Vagyis alkalmazkodni kell a feladathoz. Akkor lehet hatékonyan dolgozni, ha már kész van a film, és le is van szinkronizálva, sőt, jó, ha minden kész, és csak a zene hiányzik. Akkor nagyon tisztán át lehet tekinteni, hogy mit hova kell tenni, és miért. Én is javaslok ilyenkor, Géza is javasol. Ilyen volt a Turné is, Bereményi harmadik filmje. Nagyon sokat köszönhetek Bereményi Gézának, hogy ezzel a három filmmel megbízott, a másodiknak még nemzetközi sikerei is voltak. Díjat nyert Párizsban, és én is bekerültem a hat díjra jelölt zeneszerző közé. Ezekből nagyon sokat tanultam, nagy zenekart lehetett használni, amire most már ritkán van lehetőségem – ez pénz kérdése.

Vannak olyan alkalmak, amikor a Te neved mellett Darvas Bence és Darvas Kristóf neve is megjelenik. Ez azt jelenti, hogy sikerült átmenteni a mesterséget?

Igen, ez a triumvirátus. Bence fiam, aki szintén végzett zeneszerző, nagyon sokszor helyettesített engem. Például a Katona József Színház Talizmán című előadásakor el kellett utaznom, és ő mutatta be a darabot. Ő egyébként a Pintér Béla Társulatban oszlopos tagja. Kisebbik fiam, Kristóf, szintén helyettesített. Egy pár évig a lezárt Lánchídnál kellett esténként zongorázni, és azt is ketten csináltuk. Ha nem értem rá, akkor ő jött. Mind a két fiam billentyűs, és nagyon gyakran besegítenek. Kisebbik fiamnak is van egy együttese, amellyel sokat turnézik, úgy hívják, hogy Speckó Jednó. Rétegmuzsika, amit játszanak, de nagyon szeretik őket.

Darvas Ferenc

Volt olyan alkalom, hogy mind a hárman felléptetek, vagy csak helyettesítitek egymást?

Egyszer-egyszer előfordul. Inkább baráti alkalmakkor. Egyszer készítettünk egy műsort a Spinóza kávéházban, Három a Darvas címmel léptünk fel, de erről semmi dokumentáció nem készült.

Tudtommal nagyon jó fejszámoló is vagy. Összekapcsolható ez a zongorával?

Nekem speciális trükkjeim vannak. Nem tudok jobban számolni, mint bárki más, de számokkal sokat játszottam, és van egy másfél-két órás műsorom is: például kitaláltam azt, hogy leülök a zongorához, és ha két négyjegyű számot megadnak nekem, akkor én a zongora billentyűin zeneszerzés közben – akkordokat játszom, egyfajta bárzenét – összeszorzom azt a két számot.

Zongora nélkül nem tudnád kiszámolni?

Zongorán nagyon látványos. Zongora nélkül is ki tudom számolni, csak pont az a vicc, hogy meg is szólal. Ezen kívül van harminc-harmincöt olyan trükköm, amit én találtam ki. Erős hajlamom van a számokhoz, de ez nem olyan fajta számtudomány, mint amilyen az autistáknál és a zseniknél szokott lenni, hogy odatesznek egy cédulát, ránéz, és rögtön tudja az összegüket. Például semmivel sem tudok jobban összeadni, mint bárki más. Inkább azt mondhatnám, hogy trükköket, mutatványokat találtam ki, azok viszont egyéniek, mert sehol nem láttam őket, magamtól jöttem rá mindenre. Gálaműsorokba is hívtak, többször felléptem, mint fejszámoló.

Meg tudnád mondani, hogy mennyi ezerkétszázötvenegyszer hatezerháromszázharminchat?

Ha most lenne zongora, zongoráznék, de nincsen. 7 926 336. Mondjuk ez nem volt olyan nehéz, mert sok volt az egyes benne. Sok hetes-nyolcas-kilences esetén bonyolultabb.

Darvas Ferenc zeneszerző, zongorista

1946-ban született, számos elismert magyar film zenéjét szerezte, ezek között Bereményi Géza több filmjéét (A tanítványok, Eldorádó, A turné). Az utóbbi évek filmjei közül a Fehér tenyér (2005), a Budakeszi srácok (2006), valamint A forradalom arca. Egy pesti lány nyomában (2006) című filmek zenéjét szerezte. Több, mint százötven színházi darab zeneszerzője vagy zenei vezetője.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.