A ketrecharcos is ember

Gavin O’Connor: Warrior – A végső menet

David O. Russell kissé túlságosan fényes nimbuszú A harcosa átszabta ugyan a bokszfilm hagyományos ellenségképét, hiszen ebben a főhős megátalkodott családjával kezdett lélektani szkanderozásba, ám a mozi inkább szociográfiai röntgenlenyomatként, mintsem borús drámaként működött. A Warrior – A végső menet látszólag A harcossal azonos tőről fakad, de O’Connor és stábja sokkal mélyebbre merül a tönkrement sorsok mocsarába.

Ütős kritikai átlaga és fajsúlyos közönségsikere ellenére a Warrior – A végső menetet a szakma nem halmozta el elismerésekkel.  Ennek oka részben az, hogy tavaly az ítészek sűrű díjesőt zúdítottak egy hasonló témájú mozira, David O. Russell A harcos című opusára, s ezzel egy időre nagyvonalúan lerótták hódolatukat a bokszfilm műfaja előtt, másrészt Gavin O’Connor alkotása első látásra – illetve semmitmondó címéből ítélve – talán túl földhözragadt darabnak tűnik (ezen az áldatlan helyzeten a magyar keresztség sem enyhített, mely a bevett gyakorlatnak megfelelően egy hasonlóan sablonos másodcímet ragasztott az eredetihez). Ez annyiban igaz is, hogy cselekménye a küzdősportok körül forgó filmek általános kliséire építkezik, de a szétvált testvérpár párhuzamosan futó karriertörténete mögött egy precízen adagolt, rétegzett családi dráma is körvonalazódik – és a film éppen a megnyomorított emberi életek torokszorítóan hiteles megfestése révén múlja felül az önnön kisrealizmusába szerelmes, ám tragikussá fajulni alig merő A harcost.

Kép a Warrior - A végső menet című filmből

Magának a vérségi köteléknek – néhány kivételtől eltekintve – a bokszfilmben nincs különösebb történetformáló funkciója, noha háttérmotívumként rendre jelentőséget nyerhet.  A családi konfliktusok viszont ekkor is egyetlen központi figura köré szerveződnek, az ő személyes dilemmáit katalizálják, és sosem válnak főtémává. A Dühöngő bikában például Jake LaMotta (Robert De Niro) sodró önpusztítását tetézi, hogy elvágja öccséhez és feleségéhez fűződő kötelékeit, A nagy emberben (The Big Man) Danny Scoular (Liam Neeson) tudatosan kockára teszi családja egységét a bokszolói pálya reményében, A pankrátorban pedig a levitézlett bunyós hasztalan próbálja kibékíteni elhidegült lányát – ezekben a filmekben a társas kapcsolatok csupán „tehertételek” a küzdelemsorozat alkotta vezérszál mellett. E tekintetben A harcos legizgalmasabb újdonsága az volt, hogy éppen a család veszélyeztette ezt a bizonyos vezérszálat, s keserítette meg a külvárosi szegénysorból kitörni vágyó legkisebb fiú kálváriáját. A Warrior is ez utóbbi nyomvonalat követi, ám egyszerre három protagonistát – egy apát és két fiút – léptet fel, akiket hosszú évek múltán egy busás nyereménnyel kecsegtető ketrecharc-bajnokság hoz újból össze, hogy elnyomott sérelmeik ismét felszínre törjenek.

Kép a Warrior - A végső menet című filmből

Amit O’Connor hiánytalanul megvalósít filmjében, és ami a meglehetősen merev szerkezetű zsánerben kuriózumszámba menő megoldás, az a nézőpontok gazdagsága. Ugyanis mindhárom főbb szereplő méltó a szimpátiára, a maga módján mindhárom azonosulásra csábít, ám homlokegyenest különböző módokon. Paddy Conlon (Nick Nolte), az alkoholizmusból frissen kigyógyult apa, aki hajdan szétkergette a családot erőszakos viselkedésével, fiai bocsánatáért könyörgő, megtört vénemberként szánalmat ébresztő figura. Nolte alakítása bámulatos: kásás, szétivott orgánuma, barázdált fizimiskája egyrészt eleve igen hálás játékeszközök (a szerepformálás önportré-jellegét aligha lehetne vitatni), másfelől a veterán színész nagyszerűen sáfárkodik velük, tökéletes érzékkel egyensúlyozva az időskori ellágyultság, a hisztéria és az edzői fegyelem lélekállapotai között. Brendan (Joel Edgerton) középiskolai fizikatanár, családos ember, aki eleinte csak mellékállásban bunyózik, ám adósságai egyre aggasztóbb méreteket öltenek, így benevez a megmérettetésre (úgy tűnik, sikk lett anyagi csőd szélére jutott pedagógusokról regélni, ld. még Breaking Bad).  Őt tisztessége teszi rokonszenvessé, míg öccsét, Tommy-t (Tom Hardy), akinek személyiségét teljesen eltorzították a veszteségek, mélyen igaznak tűnő világfájdalma. Hardy ismét megmutatja, milyen otthonosan mozog a neurotikus fiatal hősök bőrében, maga a szerep pedig ezüsttálcán kínálja a jutalomjátékot: az indulatait az ökölharcban levezető James Dean-imitátor szinte egy az egyben Robert Wise 1956-os, Valaki ott fenn szeret engem (Somebody Up There Likes Me) című bokszfilmjéből lett átemelve. Rocky Graziano (Paul Newman) és Tommy Conlon az összes lényeges karakterjegyükben megegyeznek: mindketten dezertőrök, apagyűlölők, csavargók és félelmet nem ismerő agresszorok. Az írók azonban sokkal tragikusabbá mélyítik Conlon alakját, akitől az egész játékidő alatt csupán egyetlen emberi pillanatot csíphet el a néző: amikor ölébe veszi részegen lármázó apját a hotelszobában.

Kép a Warrior - A végső menet című filmből

A koncepció lelkét ennek a jól megírt, ellentmondásos érzelmektől fűtött triumvirátusnak a dinamikus, sokrétű kapcsolatrendszere adja: hol gyűlölik, hol szeretik egymást, de a verbális kommunikáció mindig elégtelennek bizonyul gondolataik közvetítésére. A keserűségtől szagló dialógusok ehhez mérten tömörek, szimplák, ám mégis kristálytiszta tükröt tartanak a sérült lelkű figurák elé. A fivérekben csupán az a közös, hogy mindketten megvetik apjukat, de a problémák diplomatikus elsimításában ők is kudarcot vallanak: csak a szorítóban, a brutális „testbeszéd” univerzális nyelvén képesek igazán megnyílni egymás előtt. A mindent eldöntő összecsapás érdekessége, hogy a közönség szájízére van bízva, a testvérpár melyik tagjának is szorít, ugyanakkor a tollnokok sajnos nem merik meglépni a cifrább végkimenetelt, így szükségszerűen az indokoltabb motivációjú fiú győzedelmeskedik. Mindenért kárpótolnak viszont a záró képsorok: elmarad a könnyes összeborulás nagyjelenete, s helyette kapunk egy mérsékelten katartikus hátra-fahrtot az arénából kivonuló testvérekkel. Paddy pedig elegánsan elvegyül a tömegben, elfogadva a tényt, hogy ivadékai örökre megtagadták tőle a bocsánatot.

Kép a Warrior - A végső menet című filmből

A dramaturgia mindazonáltal szélsőségesen klasszikus, tehát nem bolondítja meg az ősi receptet: fejlődéselvű, viszonylag könnyen kiszámítható és veretes. A mérkőzések pedig az utolsó izzadságcseppig realisztikusak ugyan, s szinte érezni a rozsdás vérszagot és az acélos ütéseket, némely összecsapás mégis elnyújtott és túlvezérelt (különösen igaz ez Brendan meccseire). Ám a film eddig taglalt értékei szinte teljesen elhomályosítják ezeket a szépséghibákat: Darren Aronofsky illúziómentes A pankrátora óta ez az első vállalkozás, mely a modern küzdősportok borús miliőjében valódi sorsüldözöttekről regél.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.