Van-e megváltás, és ha igen, miért nincs?

Paddy Considine: Tyrannosaur / Tirannoszaurusz

A düh szüli a magányt, vagy éppen fordítva? A félelem összeköti vagy elválasztja az embereket? Mikor van az a pillanat életünkben, amikor visszafordíthatatlanul átbillen a mérleg, és már soha nem leszünk olyanok, mint amilyenek addig voltunk? Mi a hit? Megválható-e az ember? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget a Tirannoszaurusz másfél órában, látszólagos evidenciák által, de olyannyira felkavaróan, hogy a sablonosság eszünkbe sem jutna a hömpölyögve kibontakozó történetet nézve.

Paddy Considine színész debütfilmjén érződik az alkotó szakmai háttere: a Tirannoszauruszban elsősorban a lélektani folyamatokra, a jellembeli változásokra és az emberek között kialakul(hat)ó kapcsolatokra tevődik a hangsúly. Érthető hát, ha maga a sztori nem annyira újszerűségével járul hozzá a film hangulatához, hanem inkább megfelelő közeget teremt azon találkozások és viszonyok számára, amelyek létrejönnek majd a szereplők között. A történet, pontosabban a(z anti)hőseinkről alkotott kép lassú, de ütemes tempóban kerekedik ki, és noha már jól ismert fordulatok és titkok árán jutunk el a szereplők lelki világának feltérképezéséhez, az egyes dramaturgiai mozzanatok kiszámíthatóságukban sem válnak zavaróan közhelyessé.

Kép a Tirannoszaurusz című filmből

Már a film első jelenetében megismerjük Joseph-et (Peter Mullan), egy rendkívül dühös és agresszív férfit, akinek minden baja megvan a világgal szemben, de kezdettől fogva érezzük, hogy ennek a sértett keserűségnek nyomós oka van. Joseph is tudja magáról, hogy önpusztító életmódja lassan az összes emberi vonást kiöli belőle – ez azon a ponton tudatosul benne, amikor kutyáját mérgében halálra rúgja. Pálfordulat következik be a férfi életében, amikor véletlenül(?) az erősen vallásos Hannah (Olivia Colman) üzletébe menekül, és úgy dönt a nővel kötött ismeretség hatására, hogy fokozatosan kiűzi életéből a mérget, amitől annyira magányossá vált. De a megváltás nem lesz egyoldalú: napról napra derül ki, hogy Hannah élete legalább olyan sötét és mocskos titkokkal van teli, mint a Josephé – csakhogy a nő nem kicsapongó módon, hanem minden sérelmét elfojtva éli hétköznapjait.

Kép a Tirannoszaurusz című filmből

Hálás dramaturgiai megoldásnak bizonyul, hogy nem kapunk szívünkön viselhető, könnyen megszerethető hőst a filmben. Szimpátiánk folyamatosan ugrándozik Hannah és Joseph között: hol egyiket, hol másikat sajnáljuk, de részvétünk sem marad tartós, mert hirtelen kiderülnek olyan dolgok is, amiket már elítélünk vagy megvetünk. Ez a két ember folyamatosan leráz magáról, mintha nem akarnák, hogy szenvedéstörténetük miatt kisebb szentekként tekintsünk rájuk. Pont ellenkezőleg, tökéletes példák arra, hogy minden ajtó mögött, minden családban és minden lélekben olyan mély drámák tombolnak, hogy lehetetlen és értelmetlen egy-egy mártírt kikiáltani, és azt csodálni: mind azok vagyunk, tehát lényegében egyikünk sem az.

Kép a Tirannoszaurusz című filmből

Az egyik legfontosabb kérdés, amit a film körüljár, az a vallás (vagy inkább a hit) problematikája. Considine érezhetően szkeptikusan fordul Isten létének bizonyosságához, mintha ő maga sem tudná eldönteni, hogy van-e vagy nincs Megváltó. Merthogy a filmben erőteljesen keresztény nézőpontot érvényesít Hannah nevű szereplője (de az a környezet is, amelyben a nő él) – még ha például Joseph hevesen tiltakozik is a reménytelenséget szülő átverés, az imádkozás ellen. Tehát nem is annyira az (ószövetségi értelemben vett) Isten létezése a kérdés, hanem Jézus halálának hasznossága avagy hiábavalósága. Ugyanis úgy érzem, a film arra a kérdez rá nagyon őszintén, hogy van-e megváltás, megváltható-e az ember? És ha igen, akkor csak vallásos értelemben, Krisztus kereszthalála, a bűnök bocsánata és a kegyelem által? Vagy lehetséges talán az, hogy egyik ember megváltója a másiknak? De mi van akkor, ha arra vagyunk utalva ebben a magányt mint fogyóeszközt termelő világban, hogy saját magunk megváltói legyünk? Nem mérhetetlenül szomorú az, amikor nincs egy olyan ember a világon, aki a mi lelkünkért imádkozna, aggódna, cselekedne? Mert nincs. Vagy van?

Kép a Tirannoszaurusz című filmből

A Tirannoszaurusz mindenképp egy nagyon biztató rendezői debüt (Considine meg is kapta érte a BAFTA-t), egy olyan alkotás, amely szembesít a világ immár javíthatatlan romlottságával, és nem nyugtat meg lefekvés előtt, hogy minden rendben lesz majd valahogy. Considine olyan helyzetbe hozza a nézőt, amelyben annak újra kell értelmeznie, felül kell vizsgálnia személyes hitét, az emberekkel való kapcsolatait, és mintegy késztetést érez arra is, hogy ne túlozza el, de ne is kicsinyítse le azokat a drámákat, amelyekkel lépten-nyomon találkozik. A világ nem jó, de élhető.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.