Kés alatt a sztetoszkópok

A „kórházas” tévésorozatokról

Orvosokról, betegekről, kórházakról szóló sorozatokról sosem aktuálisabb írni, mint most, a Dr. House című világhíres sorozat végóráiban. A betegség és az elmúlás az embereket leginkább nyomasztó gondok, így szinte várható volt, hogy a média is kanalizálja a nézők ezirányú félelmeit, és – természetéhez híven – ki is aknázza azokat.

A történelem híres orvosairól készültek filmek, ámde hiába a legtöbbször pozitív színben való feltüntetések, egyikük neve sem vált oly híressé, mint Auschwitz híres mészárosa, Dr. Mengele.

Emellett számtalan, fikcióban bukkan fel az Orvos, a Gyógyító mitizált alakja, ámde vagy mellékszereplőként – egy detektív, egy hadvezér stb. figurájának árnyékéban (Dr. Watson az egyik legbeszédesebb példa), vagy csak jelentéktelen epizódszerepben, személytelen sebészként. Így az amerikai elnökös filmeknek kötelező kelléke gey, legtöbbször csak pár másodpercig mutatott szikevirtuóz, aki vagy magából az elnökből, vagy a kedvenc testőréből percek alatt ki tud műteni több kiló ólmot.

Ám más a helyzet, amikor maguk az orvosok a főszereplői egy olyan tévéprodukciónak, amely magát a mesterséget problematizálja, annak veti fel számtalan aspektusát, oldalát – és erre a legmegfelelőbb forma a már jól bevált fordulatos sorozat.

A Hallmark angolhumorú-nevetőgörcsös Doc Martinjától a Fox gonoszságig igazságos Dr. House-áig nagyon széles az a spektrum, amelyből választhatunk – gyakorlatilag minden típusú személyiségnek gyártottak egy dokis sorozatot.

Alább inkább típuselemzést, mintsem tartalomelemzést fogunk végezni, épp ezért akik kíváncsiak a Gray anatómiája utolsó részének tartalmára, vagy tudni akarják, kit sértett vérig utoljára Dr. House, ne ebben a cikkben keresgéljenek.

Töretlen történelem

A kórházi, illetve orvossorozatok sejtburjánzására az 50-es évek Amerikájában figyelhetünk fel először, ahol olyan opuszok láttak tévéképernyőt (amely akkoriban még nem volt annyira agysíkosító, mint manapság...), mint a City Hospital (1951–53), a Registered Nurse (1954–55), a Medic (1954–56) vagy a Dr. Kildare, amely 1961–66 között 161 epizódot ért meg.

Az Öreg Kontinensen a Kórház a város szélén című cseh(szlovák) sorozat volt a műfaj zászlóvivője, amely mellé a németek A klinika című szériával csatlakoztak.

A fent említett sorozatokban azonban nem láttunk nyílt sebeket vagy töréseket, nincsenek csonka, vérző végtagok vagy kifordult belek – vagyis vannak, de minden a zöld műtőlepedő alatt, távol a kameráktól. Akkoriban még színes tévé sem nagyon volt, főleg Kelet-Európában, de az is igaz, hogy az akkori nézők ingerküszöbe is jóval alacsonyabb volt, a rémület és a lúdbőrözés kiváltására nem kellett több liter művérrel telefröcskölni a stúdiókat – és Photoshopról sem hallottak akkoriban oly sokat...

A régi, lassan folydogáló, kórházi témákat boncolgató sorozatokat szép lassan felváltották a modern kor emberének igényeihez igazodó – sok esetben a szappanoperák és kórházi sorozatok finom vegyeseként funkcionáló – alkotások, amelynek kötelező elemei közé tartoznak a világmegváltó, autós üldözés izgalmával rendelkező operációk és az emberi kapcsolatok labirintusai. Így a kórházas sorozatok az unatkozó háziasszonyok délutánjaiból az akciót – de nem a gore-t! – kedvelő fiatalok estéibe költöztek. A klasszikus, lineáris, lassú cselekményvezetésű sorozatokat olyan szériák váltották, amelyek pörgősek, eseménydúsak és nem utolsó sorban látványosabbak voltak, mint elődeik.

Ennek a váltásnak a mintadarabja a Vészhelyzet, amely nemcsak azzal írt filmtörténelmet, hogy sikerült 15 évig (1994. szeptember 19–2009. április 2.) képernyőn tartani, hanem azzal is, hogy a magánéleti intrikákkal, hatalmi harcokkal és szerelmi csatározásokkal fűszerezett pszichologizáló történeteket felváltotta az életmentés, az orvosi esetek lehető legrealisztikusabb formában történő bemutatása, amelyet éppoly szájtátva figyeltek a nézők, mint anno Janet Dean, a Registered Nurse című sorozat címszereplő „utazó nővérének” ténykedését.

Vérfürdő a kórházi ágyon

A Vészhelyzet népszerűségét főként annak köszönheti, hogy felülírta a korábbi kórházas sorozatok „langyosságát”, a legrosszabb esetben is csak enyhe tüdőgyulladásos betegeket felváltotta a naturalizmus, a tetőtől talpig vérben tocsogó, félkarú és -lábú páciensek látványa. Persze ez a realisztikus látványvilág sem volt teljesen előzmény nélküli, a vietnámi háború kellős közepén ugyanis a televízió szükségét érezte a maga valóságában bemutatni a frontok borzalmait. Így született meg a 1972-ben a M.A.S.H. (Mobile Army Surgical Hospital) című sorozat, amely a hadsereg mobil sürgősségi kórházának mindennapjait mutatja be a koreai háború idején. A valódi 8055-ös M.A.S.H. egység életén alapuló képzeletbeli 4077-es tábor történetét bemutató sorozat, akárcsak a későbbi Vészhelyzet, a vért helyezi a középpontba, olyannyira, hogy minden egyes epizódban van egy, a háború borzalmaira utaló műtős jelenet is, természetesen katonás káromkodással fűszerezve.

M*A*S*H

A Vészhelyzet pedig még rátett egy lapáttal a háború borzalmait bemutató M.A.S.H.-ra. A sorozat ugyanis nemcsak bemutatta a nézőnek az életmentés misztikumát, hanem „részesévé” is tette, „elmagyarázta” a latin szakzsargon egyes kijelentéseinek a jelentését a sorozat 15 évet futó sorozat után pedig az igazi rajongók úgy érezhették magukat, hogy bármikor képesek elvégezni egy intubálást. Persze az egyszeri néző jól tudja, hogy a sorozat már-már héroszi képességekkel rendelkező orvosaival sosem vetekedhet, de nyugodtan zabálja a film közben a duplahamburgert, hisz a dokik pár másodperc alatt kicserélik akár a szívét is. De agycseréről azonban még nem hallottunk, úgyhogy mind a hamburgerfogyasztás, mind pedig a vérlecsapolás tekintetében mértékletességre intjük kedves Olvasóinkat!

Vér, szappanbuborékban

A kórházi sorozatok műnemén belüli műfajok (a mértékletes és vérbő sorozatok) közötti átmenetet A Grace klinika és annak spin-offja, a Doktor Addison jelenti. Előbbi úgy növelte a nézőszámot, hogy az orvoslás mellett a kórházi alkalmazottak (rezidensek, orvosok) magánéletébe is bevonta a nézőt.

Persze Ross doktor, a sármos gyermekorvos és Carol nővér románca már a Vészhelyzet producerei előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy a nézőt ugyanúgy érdekli az, hogy mi történik a zöld műtőlepedő alatt, mint a fehér orvosi köpeny alatt. A Grace klinika tehát egyrészt megmutatta a fehér köpenybe bújt embert, a maga ádámi-évai állapotában, és, ha úgy tetszik, jó értelemben deszakralizálta a nagybetűs gyógyítót, de ugyanakkor bulvárosította is az orvosszakmát.

Ugyanezt a trendet követi A Grace klinika magyar változata, a Jóban rosszban is, amely a csillagkúti magánkórház, a Csillagvirág Klinika dolgozóinak és betegeinek, illetve a velük kapcsolatba kerülő szereplők életét mutatja be. Sajnos, a közhelyeket nem nagyon tudták elkerülni, de a fordulópontokhoz érkezett életek beszédes bemutatása a (figyelmes!) nézők élettapasztalatát is árnyalhatja. A sorozat főként az első német kórházsorozat, A klinika, illetve a 90-es évek legnépszerűbb magyar teleregényének, a Szomszédoknak a hagyományaiból merít, de, hogy stílusosan fogalmazzunk, nem adhat vért nyugati, ne adj isten, tengerentúli társainak.

Dr. House nőkkel és szerelemmel szemben tanúsított elutasító magatartása éppen ezért felfogható a szappanoperásított kórházi sorozatok elleni kritikaként is.

A sorozat vélhetően azért vált ennyire népszerűvé – túl azon, hogy az emberek imádnak csámcsogni mások gondjain, addig is feledve a sajátjukat –, mert egyaránt tartalmazza mind a populáris, mind pedig a magas kultúrára való utalásokat, nyelvi elemeket (utóbbira csak ráerősít a sorozat magyar nyelvű szinkronja). Természetesen a főszereplő az, aki biztos lábakkal áll mindkét területen, aki amolyan kórházi Sherlock Holmesként mindenki fölött áll. Erre csak ráerősít a mindkét figura esetében megjelenő 221B házszám, a mindkettejük mellett ott álló, hétköznapibb, vagy ha úgy tetszik emberibb barát: James Wilson–John Watson. Persze ennél komolyabb nyelvészetileg is bizonyítható párhuzamról is beszélhetünk, túl a Holmes–House-betűsor kiejtésbeli hasonlóságán: a Holmes kiejtve „homes”-nak (otthonnak) hallható, a „house” pedig majdnem ugyanazt (házat) jelenti. A detektívek iránti vonzódás pedig szinte bele van kódolva az otthon tévéző társadalom tagjaiba.

House az összes „képernyőorvos” archetípusává avanzsált, hihetetlen intelligenciájával, sármos durvaságával, esetenként gonoszságnak látszó jóakaratával. Az őt bemutató sorozat tulajdonképpen azt szemlélteti, hogy nem az egyes emberek betegek, hanem maga a társadalom, és hogy a bajok általában nem szerviek, még csak nem is szervezetiek, hanem morálisak. Az Erkölcs nem meanderekben közlekedik, és nem is bélcsatornákon, viszont mi, elesett emberek, kényszerűen ezeket a közlekedési utakat választjuk.

House szavai és tettei tehát nem húsba és csontba vágnak, hanem inkább a lelkekbe, inkább a világfelfogásunkba. Azonban nem vált meg, hanem csak felráz, rányitva a szemünket egy olyan világra, ahol kényelmesebb betegeskedni, gyengének lenni, mint erősnek és egészségesnek, hiszen az utóbbiak nagy veszélyt jelentenek a világra, mert másokra is tudnak gondolni, nem csak önmagukra, mint a betegek.

House beteg – sánta, drogos, szexmániás stb. – ámde nem zárkózott be betegségeinek elefántcsonttornyába. A sorozat rajongói azonban legtöbbször sajnos beérik azzal, hogy jót röhögjenek egy-egy, a csodadoki által porig alázott betegen vagy kollegán, és nem veszik a fáradságot arra, hogy magukra vonatkoztassák a csípős megjegyzéseket.

Pedig House megmondta, hogy: „Csak az változik egy trauma után, aki a trauma előtt is változni akart.” Tehát elsősorban azt kell tudatosítanunk, hogy betegek vagyunk, de ez a betegség nem a testünket emészti, hanem az elménket – és az oda befészkelt fertőzéseket, téveszméket irtó nehéz kiirtani. 



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.