Farkasokkal dacoló

Joe Carnahan: The Grey / Fehér pokol

Ha úgy foglalnánk állást, hogy Liam Neeson mára rég túljutott karrierjének delelőjén, minden bizonnyal tévednénk. Az ír óriás az Elrabolva (Taken) és Az ismeretlen férfi (Unknown) során kialakított gyakorlatnak megfelelően a Fehér pokolban is kozmetikáz valamelyest az akcióhősi szerepkör megtépázott renoméján – azaz ismét csont nélkül hozza a szúrós tekintetű gőzhengert, akivel nem akarsz szarakodni. Joe Carnahan thriller-elemekkel vegyített drámai kalandfilmje azonban összhatását tekintve szerencsére jóval több, mint egy vériszamos zúzda.

Mindeddig úgy tűnt, hogy lassan a realista modorban induló (Narc / Narkó) Carnahant is magába darálja a brandekre szakosodott álomgyári gépezet, hiszen A szupercsapat (The A-Team) a nosztalgia ütőkártyájára építkező retrófilmek kárhozott sorsára jutott: az eredeti mű (esetünkben a kultikus tévésorozat) árnyéka valósággal felfalta. A rendező túlpörgetett látványvilággal és sok-sok púderrel igyekezett elterelni a figyelmet ama szomorú tényről, hogy valójában mennyire nem érdekli az alapanyag, s a végeredmény is ennek megfelelően alakult. Nem csoda, hogy a film derekasan elhasalt a jegypénztáraknál, de ez a fejlemény végül is üdvös volt, hiszen így Carnahan Hollywood berkein kívül, alaszkai száműzetésben készülhetett a visszatérésre. Az álomgyári infrastruktúrából való kiszakadás pedig manapság köztudottan növeli a szellemi kapacitást.

Kép a Fehér pokol című filmből

Szüzséjét tekintve a Fehér pokol régimódi darab. Az Ian McKenzie Jeffers által saját, Ghost Walker című novellája alapján írt forgatókönyv azonban ügyesen helyezi egymás mellé a több zsánerből összeharácsolt történetelemeket. A nyitány még elég keveset ígér: adott egy keserű múltján borongó vadász (Liam Neeson), aki rendszeresen a szájába dugdossa puskája csövét, de a halálra igazából mégsem áll készen. E módfelett giccses felütést szinte megsemmisítik a repülőgép-katasztrófa hideglelős képsorai, és aztán – látszólag – egy teljesen új film veszi kezdetét. A cselekményvilág a csapatorientált kalandfilmek egyik legősibb narratív mintáját kezdi követni: a hősök egy nyitott természeti térbe helyeződnek, ahol fokozatosan a túlélés válik az egyetlen célkitűzésükké. Dacolnak a csontszaggató hideggel, az élelemhiánnyal, és még egy kiéhezett farkascsorda is terrorizálja őket – a nézőnek hirtelen olyan érzése támad, mintha nem is Carnahan, hanem Neil Marshall (Démoni harcosok, A barlang, Végítélet, A kilencedik légió) vezényelne a kamera túlsó oldalán, és a túlélők amúgy sem népes tábora hamarosan annak rendje és módja szerint fogyatkozni is kezd.

Kép a Fehér pokol című filmből

Carnahan tehát ezúttal sem találja fel a spanyolviaszt, de azért bebizonyítja: a hogyanról még mindig van mit mondania. A rendező kitűnő érzékkel emeli a tétet, nagyszerűen adagolja a szereplőkre háruló nyomást, és a kőkemény haláltusa a néhol közhelyes sokkhatások ellenére is megfagyasztja a vért az erekben. A tábortüzes-éjszakai blokk viszont újabb vízválasztó a történet folyamán: nemcsak a karakterek pszichológiája bomlik ki bravúrosan e negyedóra alatt, de a főhős motivációja is árnyalódni kezd – a vég küszöbén apránként újraértékeli sorsát, és apja hajdani költeményét felelevenítve sikerül legyőznie félelmeit, s megacéloznia önmagába vetett hitét. Noha e belső fejlődésrajz – mely fontos többletértéket ad a thrillerszerkezetnek – meggyőző és azonosulásra ösztönző, a túlhajtott flashbackek némiképp szentimentálissá színezik (legfőképp e snittek önismétlésének mértékével van gond, tehát ez főként kompozíciós probléma). Ám ezt leszámítva felemelő megváltástörténetet kapunk, ami a katartikus fináléban csúcsosodik ki igazán (a stáblista lefutását követő ráadás azonban felesleges).

Kép a Fehér pokol című filmből

Kiválóak a motívumok, melyek ezt a fejlődésrajzot illusztrálják. A kitaszított farkas elejtése például egyfajta párhuzam arra a szituációra, amibe a főhős, Ottway csöppent: vadászból űzött vaddá vált (ez a momentum mellesleg az ókori Aktaión-mítoszt is megidézi, nem is említve A szarvasvadászt). Újabb réteget nyit az elbeszélésben a hit kérdése: noha egyik útitársa meggyőződéses istenfélő, Ottway egészen addig közönyösen viseltetik a téma iránt, míg teljesen magára nem marad a patakparton. Istennel való perlekedése ébreszti rá arra az igazságra, hogy neki is fontos helye van a világban – hiszen a vadász végső soron a teremtés „folytatója”: élet és halál uraként bábáskodik a kegyelemtől megfosztott élőlények felett. Szintúgy szimbolikus a cselekmény fizikai mozgásiránya: a figurák különböző, egyre veszélyesebb térmélységeket járnak be (lezuhanás a repülővel, a hegyoldalról a völgybe történő leereszkedés): akarva-akaratlanul is a földi pokol felé haladnak. (Így kivételesen a magyar címadást sem érheti különösebb panasz.)

Kép a Fehér pokol című filmből

Neeson játéka lehengerlő. Robusztus alkata és gyomorhangja tökéletes akcióhőssé teszi (szerencsés fordulat, hogy végül nem az eredetileg kiszemelt Bradley Cooper kapta a főszerepet). Egyetlen szemöldökráncolásában több a stílus és a nyers erő, mint Jason Statham összes arckifejezésében (amiből nagyjából másfél van neki) egyszerre. Színészi sokoldalúságát dicséri, hogy a töprengő átlagembert is hasonló színvonalon alakítja: nemes vonásain átderengő szomorúság valósághűen őszinte. Partnerei (Dermot Mulroney, Frank Grillo, Ben Bray, Dallas Roberts) szintén érzékeny játékot produkálnak, a képi világ pedig már csak hab a tortán: Masanobu Takayanagi (Warrior – A végső menet) gazdag aromájú, kékes-szürkés felvételei igazán sötét benyomást keltenek a nézőben Alaszkáról, és a szintén nagyszerű A vadon foglyai (The Edge) fenséges panorámái ehhez képest bizony vidámpark-hangulatot árasztanak. Különösen szimpatikus megoldás, hogy a különféle természeti jelenségeket (például a hóvihart) nem mesterséges úton, CGI segítségével állították elő a szakemberek, hanem azok a valódi időjárási viszonyokat tükrözik. Ez nyilván azért is alakult így, mert a produkciót gyakorlatilag uzsonnapénzből (25 millió dollárból) rakták össze. Ám azt is tudjuk: sokszor a realizmus a leghatásosabb illúzióeszköz.

Kép a Fehér pokol című filmből

Joe Carnahan végre magára talált – remélhetőleg a jövőben is szűkös költségvetésből lesz kénytelen dolgozni, s akkor kreativitása talán nem csappan meg. A Fehér pokol mindenesetre kiváló mű, az idei év eddigi legnagyobb meglepetése és egyben legjobb darabja. Modern robinzonád? Túlélő-thriller? Belső megváltástörténet? Ezt majd mindenki eldönti magában a moziból kifelé menet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.