Darwin beájulna

Gary Ross: The Hunger Games / Az éhezők viadala

Amikor először hallottam Az éhezők viadala című filmről, egyetlen okból éreztem késztetést a megtekintésére: mert az alaptörténete kísérteties hasonlóságot mutatott Kinji Fukasaku (azóta sajnálatos módon elhunyt) japán rendező Battle Royale című 2000-es kultfilmjével – és távolról, persze, a Menekülő emberrel.

Később tudtam meg, szégyenszemre, hogy a film Suzanne Collins azonos című bestsellerének az adaptációja, bár hogy ő honnan inspirálódott, nem tudhatom, és nem is lényeges – adaptáció esetén az irodalmi mű minősége se nem mentség, se nem magyarázat. Ezzel nem szeretném azt sugallni, hogy Az éhezők viadala botrányosan rossz munka: meglepő módon nem teljesen az, főleg ha tapintatosan elfelejtjük a Battle Royale-párhuzamot. Sőt, itt a japán „minta” még ki is egészül egy új dimenzióval – csak ez nem feltétlenül válik a film előnyére, pedig lehetett volna a legfőbb erénye is akár.

Sci-fi-akciófilmhez képest szokatlanul realisztikus, rurális környezetbe csöppenünk mindjárt az elején: a létminimum határán tengődő, természetközeli állapotban élő vidéki emberek kézikamerás felvételeken megmutatott világába úgy sétál be Hollywood új üdvöskéje, Jennifer Lawrence, mintha csak a Winter’s Bone hegyvidéki tájairól jönne. És voltaképpen ugyanazt a karaktert is alakítja, a veszettül csinos, ám parasztosan nyers kamaszlányt, akit megedzett az élet és nem ijed meg a saját árnyékától.

A félénk romantikus szállal átszőtt tanyasi életképnek azonban vége szakad, amikor begyalogolnak a birodalmi rohamosztagosok, hogy biztosítsák az Éhezők Viadala nevű össznépi túlélőjáték sorsolásának zavartalan lefolyását. Mint kiderül, az egykori Egyesült Államok romjain, egy tisztázatlan okokból kitört polgárháborút követően létrejött a Panem nevű államalakulat, amelynek tizenkét körzetéből évente feláldoznak egy-egy fiút és lányt a „kenyeret és cirkuszt” (apropó, Panem!) ősi elvének oltárán – csak egyvalaki maradhat életben közülük. A tizenhatéves Katniss Everdeennek a húgát sorsolják ki, ő viszont önkéntesnek jelentkezik helyette.

Ez a felvezetés egyébként egészen hidegrázós, orwelli hangulatot áraszt – a komor, disztópikus jövőben járunk, amelyben a leszakadt bányászrégió kilátástalansága éles ellentétben áll a központi Capitolium számítógép-animált, futurisztikus cyberpompájával. Ebben a tiritarka világban, nehezen megfejthető okokból, minden nő úgy néz ki, mint egy feldíszített kakadu, minden férfi pedig úgy, mint egy New York-i transzszexuális pop-art művész, néhány kivétellel, természetesen, de azok is elég különösek. Az egész processzus az ókori gladiátorjátékokat idézi, a film pedig hemzseg az olyan nevektől, mint Cato, Claudius, Cinna, Seneca, Flavius, Caesar, Octavia: ez itt az élveteg, dekadens Róma, ha valaki nem értené.

A Nagy Testvér baljóslatú víziója azáltal nyer újszerű értelmet, hogy a médianyilvánosság bevonásával a túlélőjátszma gigantikus valóságshow formáját ölti. A médiakritikus szál felerősítésével az alkotók izgalmas kortárs üzenetek megfogalmazását kísérlik meg, úgy, hogy a nézői figyelem mégse terelődjön el az akciódús túlélődrámáról, és a kettő valahol össze is érjen – ez aztán mind az akciódramaturgia, mind a médiakritika terén felemás (és gyaníthatóan forgalmazási szempontok miatt jócskán felpuhított) megoldásokat szül. Minden túlélőtörténet ugyanis két döntő komponensen nyugszik: az egyik a szereplők és az ellenséges természeti körülmények küzdelme; a másik a hősök erkölcsi határhelyzetekben való megmutatása. Az első körülmény Az éhezők viadalában akkor számolódik fel, amikor kiderül, hogy a verseny manipulált, és maga is egyfajta virtuális valóság része: hiszen ha a „kreátorok” bármelyik pillanatban egy digitális King Kongot küldhetnek a hősök megfékezésére, értelmét veszti a természeti erőkkel való viaskodás – a folyamatos deus ex machinák árnyékában az élethalálharcnak nincs valódi tétje. Másrészt a dédelgetett főhősnő sosem kerül igazi erkölcsi nyomás alá, a film alkotói nem szereznek neki kellemetlenséget azzal, hogy mondjuk számára kedves személlyel kelljen túlélési célból leszámolnia (egyetlen dilemma kivételével, amely a meglehetősen hosszú játékidőnek nagyjából a huszadik perce óta előrelátható); akit ne adj’isten kinyír, az kivétel nélkül megérdemli a sorsát. Darwin beájulna, ha ezt akarnák neki eladni struggle for life címszó alatt.

A posztmodern médiafogyasztónak (nekünk!) felmutatott görbe tükörben így sejlik fel a romlatlan önfeláldozás szelleme, az új romantika árnya – ahogyan azt az ezredelő Alkonyaton „edződött” tiniközönsége elképzeli. Kár, mert a különböző esztétikai minőségek és műfaji keretek találkozásából, az orwelli disztópia, az akcióközpontú túlélőmozi és a vitriolos valóságshow-kritika elegyéből életképes koktélt lehetett volna keverni. Ámbár az is lett, végső soron: kellemesen fogyasztható koktél, amelynek a mélyén nagy ritkán érezni a súlyosabb ízeket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.