Portyázók

Nuri Bilge Ceylan: Bir zamanlar Anadolu'da / Volt egyszer egy Anatólia

Nuri Bilge Ceylan gyönyörű filmjeiben (Uzak / Messze, Ikimler / Éghajlatok) emberi állapotokat fotografált. A három majomban (Üç maymun, 2008) azonban váltott és a bűn ontológiája felé fordult. Legújabb cannes-i (megosztott) nagydíjas mozijában továbbszövi új témájának metafizikáját, bizonyítva, hogy az előbbi mozi egy új alkotói ciklus kezdete volt.

A Volt egyszer egy Anatóliában Ceylan igyekszik az összes eddig motívumát egy filmbe gyúrni. Az ilyen rendezői kísérletek rendszerint csúfos bukással végződnek, de a török direktor képes volt felnőni a feladathoz. A korai filmjeit jellemző vidéki miliő lírai anziksz-képei vegyülnek a mozdulatlanság és a bűn anatómiáját boncolgató városi filmjeivel. Az örökké utazó, karrierjét fotográfusként kezdő Ceylan 2009-ben jelentette meg Turkish Cinemascope című fotóalbumát, amely szinte a film előtanulmányaként is felfogható. Fotósként a mozdulatlanságban keresi a változást, filmrendezőként pedig kitartott, fotószerű képeiben a mozdulatlanságot.

Kép a Volt egyszer egy Anatólia című Ceylan-filmből

A Tahir Abaci regényéből készült film egy nap eseményeit dolgozza fel két és fél órában. A kopott és koszos üvegablakhoz közelítő kamera betekint egy lerobbant gumijavító műhelybe. Hárman nevetgélnek bent, majd egy ugrás után egy rendőrkonvoj közeledtét látjuk, ahol az eddig jó kedélyű hármasból két embert lefogva bűnözőként hurcol a karhatalom: mutassák meg, meggyilkolt társukat – a harmadikat – hova földelték el. Az elkövetők azonban ködösen emlékeznek, csak annyi biztos, hogy a bűntényt egy forrás és egy fa környékén követték el. A csapat így kénytelen az összes lehetséges helyszínt átvizsgálni. A portyázó nyomozócsapat Kemálból (Muhamet Uzner), a felügyelőből (Yilmaz Erdogan), egy ügyészből (Taner Birsel), egy írnokból (Safak Karali), két rendőrből, két katonából, két helyszínelőből és a két tettesből áll. A színészek egyenletes, visszafogott stílusban formázzák meg a néha semmittevő, csehovi figuráknak látszó alakokat, akik éjjel képesek őszinték lenni, de nappal visszaállnak kisvárosi(kispolgári) státuszuk rendjébe.

Kép a Volt egyszer egy Anatólia című Ceylan-filmből

Ceylan A három majomban a bűn következményeit mutatta meg, most viszont pont ellenkezőleg: az okait keresi, míg végül eljut egy más felismerésig. Maga a film négy részből áll: a hulla éjszakai kereséséből, a pihenésből, a reggeli felfedezésből, majd a városba való visszatérésből és a boncolás szcénájából. A szereplők mind antihősök, tökéletesen kiherélt másai a krimikben – sőt a film noirban is – megfogalmazott rendőr- és gyilkos-karaktereknek. A rendező sokszor abszurditásba viszi jeleneteit, például ilyen, amikor a megtalált hulla felett tartott jegyzőkönyvezés közben Clark Gable-hez hasonlítják a kihűlt tetemet.

Ceylan mozijaihoz rendkívül sok türelem és ráhangolódás, meditatív képesség szükséges, és ha ez az érzékenység meg is van bennünk, nem kapunk tőle túl szép válaszokat. Ez alól mostani filmje sem kivétel, sőt talán játékidőhöz mérten tartalmában is mélyebb, mint eddigi mozijai. Eddig csak egy párkapcsolat (Éghajlatok), barátság (Messze) vagy család (Három majom) válságát láthattuk, most viszont civilizációs erkölcsökkel, a bűn és bűnhődés kettős egzisztencialista kérdésével, a mozdulatlanság tájképeivel és az emberi jellem abszurditásával és egyszerűségével, felsőbbrendűségével is találkozhatunk. A filmnek nincs igazából főszereplője, de ha van, akkor az emlékeiben őrlődő Kemál doktor az, aki végül az egész eseménysort képes tisztán látni.

Kép a Volt egyszer egy Anatólia című Ceylan-filmből

A rendező szimbólumai korábbi filmjeiből is építkeznek, mindvégig letisztultak maradnak. A bűnhődő „gyilkos” krisztusi arca; a sziklaformából kirajzolódó arckép és a szél mozdulatlanságot demonstráló motívuma, a kutya halálhozó archetípusa, valamint az eső csöppet sem kegyelmi állapotot mutató jelképe csak egy-egy a film építőköveiből. A rendező remekül ki tudja a kopár, de amúgy meseszerű tájat fordítani magából – köszönheti ezt (az Éghajlatok óta) házi operatőre, Gökhan Tirjaki képeinek, aki a bosnyák tájat is képes volt anatóliaivá varázsolni. S amely motívum még talán fontosabb a többi közül, az a bűn ontológiája, nemcsak abszurd megjelenése miatt, hanem azért is, mert a bekövetkezett halál okai az emberek tekintetében lényegtelenné válnak. Csak a düh, az emberi érdektelenség marad a doktor lelki terhével, akire még a halott vére is ráspriccel.

Kép a Volt egyszer egy Anatólia című Ceylan-filmből

Nuri Bilge Ceylan életműve talán legfontosabb filmjét forgatta le, noiros jellegével továbblépett posztmodern filmstílusában, tájait és emberi jellemeit egyaránt kiüresítve. Ám filmje továbbra is az elkötelezett képhívő nézőknek ajánlható inkább, hiszen a Volt egyszer egy Anatólia kiforgatott meséje elsősorban intellektuális, kemény művészfilmes kihívás, amely nemcsak filmidejével, de eseményeivel is súlyosan ránehezedik a nézőre. Aki viszont hagyja magát, az biztos, hogy nem mindennapi élménynek lehet részese.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.