Amikor a hetedik művészet csuklik

A román filmstúdiók története

Egy ír filmkritikus a kihasználatlan lehetőségek mozijaként határozta meg a háromlevelű lóhere szigetének filmgyártását. Kijelentését vonatkoztathatjuk a román filmtörténet nagyrészére is, hiszen azt kiesések és termékeny időszakok egyaránt jellemzik. A történelem tükreként a román mozi az állam és társadalom fejlődésének tétova pillanatait is ábrázolja, valamint azokat a gyakori irányváltásokat, amelyekkel a 20. században önmagunkat „kényeztettük”.

Bár románok lakta területen már 1896-ban zajlottak filmvetítések, ezeket hosszú szünet követte, amelyet csak alkalmanként szakított meg az esemény – többnyire vásári mutatvány-jellegű – megismétlése. Csupán 1911-től beszélhetünk a stúdiók Romániában való felbukkanásáról. Hogy ne zúzzuk össze mai elvárásaink terhével a hazai gyártás zsenge kezdeteit: a román mozi őskorában egy stúdió legjobb esetben is egy filmfelvevőgépet és egy előhívó- és vágólabort jelentett. A belső felvételeknek szentelt helyiség olyan luxust jelentett, amelyet általában csak a színházak engedhettek meg maguknak, ezért a mi korai stúdióink is ilyen előadói intézmények mellett működtek (ez a jelenség korábban pl. Franciaországra is érvényes volt).

Leon, a mecénás

Carmen Sylva a neve az első produkciós cégnek, amely stúdióval rendelkezett. A céget C. Th. Theodorescu és Gh. Ionescu alapította. A kezdeteket borító ködfolt az úttörők pontos kilétét is elrejti: sehol sem sikerült megtudnom a teljes nevüket. Ez érvényes későbbi pályafutásukra is: Theodorescunak nyoma vész az első világháború táján, a Ionescunak utána. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg – kettejük útjai is különváltak az együttműködés rövid időszaka után. Theodorescu létrehozta a România Film (egyes források szerint România Films) produkciós céget, amelynek saját mozija is volt – a Naţional –, mialatt Ionescu a Venus mozival dolgozott. A Naţional lebontás áldozata lesz 1913-ban, Ionescu viszont maga mond le tulajdonáról, valamivel később. Szerzőként mindketten magas színvonalú dokumentumfilmeket rendeztek: A királyi család utazása a Dunán (Călătoria familiei regale pe Dunăre , r. Gheorghe Ionescu, 1911); Mezőgazdaság Romániában (Agricultura în România) és Lentermesztés Romániában (Cultura inului în România) – mindkettőt C. Th. Theodorescu rendezte 1912-ben.

Íme máris egy példa az elmulasztott lehetőségekre (avagy akcióban a román butaság): a fent említett rendezők, akik a filmes vizualitás magas szintű ismeretéről tettek tanúbizonyságot, mellőzöttek lettek az első fikciós munkáik nyomán. A közönség többre értékelte a külföldieket, akik ha nem is voltak annyira ügyesek, de legalább kényeztették a mioritikus sznobizmus mirigyét.

Az első, színészeket foglalkoztató stúdió a bukaresti Nemzeti Színház mellett jött létre, igazgatója Constantin Bacalbaşa volt. Romániai premierként itt használnak először mozgóképvetítést Victor Eftimiu látványos vígoperája, az Înşir-te, mărgărite! színpadi előadásain. Nem sokkal később azonban ezt a művészi vállalkozást elnyeli egy nagyobb hal. És micsoda hal!

Színre lép ugyanis Leon Popescu, a tulajdonos, a földesúr, a kizsákmányoló, az iparmágnás, és az Olvasó engedelmével: a román művészetek önjelölt mecénása. Először a Lírai Színházat (Teatrul Liric) veszi át és nevezi el szerényen Leon Popescu Színháznak, majd ellátja a kor legmodernebb színpadi felszereléseivel. Később ugyanezt teszi a színházban berendezett filmstúdióval is: az általa vásárolt felszerelés a legmodernebb, és az marad Románia-szerte még jóval a stúdió bezárása és a mágnás halála után is. Vagyis 1938-ban. A Leon Popescu Művészfilmek (Filmele de artă Leon Popescu) égisze alatt több mint egy tucat játékfilm készül el. A minőség, mint az esetek többségében, meg is marad tucatfilmesnek – egyetlenegy kivétellel, s ez a Románia függetlensége (Independenţa României, 1912). A játékfilmekhez filmhíradók sokasága csatlakozott. Szinten az összes elégett egy tűzvészben, ami 1917-ben pusztított a Lírai Színházban. Leon Popescu 1918-ban hunyt el, de még előtte bírósági úton őrültnek nyilvánították. A család indoka megkérdőjelezhetetlen: L. P. „őrültsége” abban nyilvánult meg, hogy egy olyan tevékenységet finanszírozott – a filmkészítést –, ami nem hozott neki a befektetéssel arányos nyereséget.

200 (négyzet)méter alatt

A Romániához 1918-ban csatolt Erdélyben, Kolozsváron jelentős filmipar bontakozott ki. Az itteni színház igazgatója, Janovics Jenő stúdiót rendezett be, amely több különböző néven – Proja, Corvin, Transsylvania –, 1913 és 1920 között több tucat játékfilmet és filmhíradók százait gyártotta le. Itt gyakornokoskodott a később világhírnévre szert tett Kertész Mihály (Michael Curtiz) és Korda Sándor (Alexander Korda). Ami pedig a híranyagokat és a turisztikai dokumentumfilmeket illeti, a kolozsvári cég 1935-ig maradt aktív.

Mindennek ellenére az 1938-cal lezáruló korszaknak van egy hatalmas fogyatékossága. Elszórtan ugyan több produkció is felbukkan, ezek azonban minőségi szempontból többnyire kritikán aluliak. Magyarországon, Olaszországban, Nagy-Britanniában, a Szovjetunióban, Németországban vagy Csehszlovákiában az állam támogatta a nagy teljesítményű stúdiókat és a mennyiségileg állandó országos filmgyártást. Romániában a kulturális és civilizációs távolság nem tette lehetővé ugyanezt. Az államvezetés – még akkor sem, amikor cinefil volt (II. Károly király idején) – nem jutott el arra az értelmi szintre, ami bármilyen, filmes jellegű intézkedést eredményezett volna. Az ország gazdasági elitjéről pedig még ennyit sem lehet elmondani.

Csupán 1937–1938-ban, egy amerikai befektetés révén rendeznek be Bukarestben egy stúdióhoz hasonló valamit a korzón, és egy modern előhívó labort a Mogoşoaia városrészben. Az Országos Filmközpont megalapításának terve tova 1941-ben ölt majd testet a Wilson úti stúdiónak köszönhetően (198 m2-es terület, 18×11 m-en, plusz a hangrögzítő és a vágófelszerelés helye). Olyan filmeket forgattak itt, mint a Viharos éjszaka (O noapte furtunoasă,  rendezője Jean Georgescu, 1943 – az első minőségi román film a Románia függetlensége óta), Odessza lángokban (Odessa in fiamme / Odessa în flăcări, r. Carmine Gallone, olasz–román koprodukció, 1942) vagy a Visul unei nopţi de iarnă (r. Jean Georgescu, 1946).

És ekkor ismét megismétlődik a kihasználatlan lehetőségek jelensége: zátonyra fut a CINEROMIT projekt, egy román–olasz filmgyártó társaság terve. Megvalósulása tőke, technológia és szaktudás beáramlását jelentette volna. Sokkal nagyobb és magasabb teljesítményű stúdiók építését biztosította volna, ugyanakkor olyan elismert, hivatásos írókat vont volna be a forgatókönyv-fejlesztésbe, mint például Camil Petrescu. A veszteség mértékét jelzi az A fehér osztag (Escadrila albă) című film sorsa is. A rendezéssel az egyik legtehetségesebb román színházi és filmrendezőt, Ion Savát bízzák meg. A forgatásokat 1943 nyarán fejezik be, az anyagot elküldik előhívásra Olaszországba. Időközben Mussolini eltávolodott, Olaszország kilépett a tengelyhatalmak szövetségéből. A háborús Olaszországban a nyersanyagnak nyoma vész, elvesztődik vagy talán megsemmisítik. Megtalálása egy szomorú mese egyik boldog pillanata lehetne.

Az állami Cinecittà

A következő kiesést az 1944 utáni orosz megszállás és az 1948-as rendeszerváltás okozza. Szovjet modell szerint az országban kihirdetik a múlt hagyományaitól való teljes elszakadást. Bónuszképpen azonban Lenin kijelentése – „az összes művészet közül számunkra a film a legfontosabb” – radikális döntések meghozatalára sarkallja az új hatóságokat: létrehoznak egy új, 600 m2-es stúdiót az Ilfov megyei Fundeni-ben, és egy másik, 320 m2-est a belvárosi Tomis moziban. A pontot az i-re a Bufteái Stúdió teszi fel. Az építési munkálatok 1950 és 1957 között zajlanak, egy részük 1959-ben fejeződik be. A végeredmény: öt műterem, összesen mintegy 2000–4000 m2-es hasznos területtel, valamint egy külső forgatásokra alkalmas 3000 m2-es helyszín (az adatok forrásonként változnak). További 16 hektár állt rendelkezésre bonyolultabb külső díszletek megvalósítására, és maradt még 20 hektár gyümölcsös, illetve 30 hektárnyi park is. A stúdióhoz kapcsolták kellékként a közelben elhelyezkedő Ştirbei-palotát is. Évekkel később a filmrendező Liviu Ciulei megemlékezik a palota államosításáról: az erőszakkal kiürített épületben vetetlen ágyakat, szétszórt személyes tárgyakat hagytak sebtében az elűzött lakók. A bufteái „filmüzemben” működött egy hangstúdió filmzene- és utószinkroncélokra, vágófülkék, trükkstúdió stb.

Paradox módon a stúdió befejezéséhez közeledve egyre kevesebb film készült el Romániában. A következő évtizedek orvosolták a problémát: 1980-ban már rekordszámú, 32 nagyjátékfilm forgott, a bufteái szakértők egy folyóirata pedig azt jósolta 1979-ben, hogy 1982–1985-re a román produkciók száma el fogja érni az évi 50–60 nagyjátékfilmet. Ez a szám azonban utólag irreálisnak és megvalósíthatatlannak bizonyult.

Az 1950–1989 közötti időszak a román filmgyártás aranykora. Sem azelőtt, sem azután nem pumpáltak a filmiparba hasonló mennyiségű emberi, technikai és anyagi erőforrást. Sem előtte, sem azóta nem bukkantak fel spontán módon a film iránt hasonlóan elkötelezett színésznemzedékek. Nagyon tehetséges zeneszerzők hagytak nagyszerű filmzenéket minden műfajra. Kiváló operatőri iskola jelent meg, és tehetséges forgatókönyvírók alkottak. Egyetlen bibije volt csupán a rendszernek: futószalagon gyártottak középszerűségeket és rendezői nullákat olyan emberek, akiket a mozi hivatástudata mindössze hóbortként látogatott meg. A filmművészeti egyetem rendezőszakos végzősei százainak a legjobbjai közül is csak kevesen kaptak zöld utat a nagyjátékfilm-forgatáshoz. A rendszer elsősorban azoknak a színtelen és szagtalan konformistáknak kedvezett, akik szót fogadtak és végrehajtották a parancsokat.

A kreativitásnak és az alkotói merészségnek a fikciós filmek terén érvényesülő hiányát az Alexandru Sahia Stúdió körül kibontakozott dokumentumfilmes iskola ellensúlyozta. Itt 1950 és 1991 között több száz film készült el, egyik jobb, mint a másik, az Animafilm nevű animációs stúdió pedig jól megérdemelt sikereket ért el a „nyolcadik művészet”, a rajzfilm területén. Sajnos ezen intézmények fantomszerű adminisztrációi és a Nemzeti Filmarchívum (Arhiva Naţională de Filme) a saját audiovizuális kincseire telepedve szundikál, nem is próbálja bemutatni azokat magasabb szinten, így hát a múlt teljesítményeit csupán a megszállott filmrajongók egy szűk szektája ismeri.

Kapitalizmus a Buftea után

Ugyanez a rendszer a padlóra került az 1990-et követő időszakban, amitől a filmtörténet ismét csuklott egyet. Ezt maguk a filmesek idézték elő, akik lelkesen küzdöttek azért, hogy teljes filmiparral rendelkezhessenek. Inkább színpadias, mint filmes éhségsztrájkok során megvonták szájuktól a kenyeret, és végül elégtételt is nyertek. Miután azonban a kezükbe került a kenyér is, és a kés is, kevesebb mint 5 év alatt sikeresen csődbe juttatták az egész gépezetet.

Jelenleg Románia területén néhány figyelemre méltó magánstúdió működik, műtermekkel, felszereléssel és szakképzett személyzettel.

A Castel Film a legnagyobb, teljes körű szolgáltatásokat nyújtó stúdió Romániában, és egyike a legfontosabb délkelet-európai stúdióknak. 9 műteremmel és 4 külső forgatási helyszínnel van felszerelve, de bonyolultabb szabadtéri díszletek számára is biztosít teret, ezért ez a stúdió a legnagyobb épületegyüttes, amelyet kizárólag a filmgyártásnak szenteltek. A stúdió olyan filmeket gyártott koprodukciós partnerként, mint az Életvonat (Trenul vieţii, r. Radu Mihăileanu, 1997), a Hideghegy (Cold Mountain, r. Anthony Minghella, 2002) vagy a Borat – Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika (Borat: Cultural Learnings of America for Make Benefit Glorious Nation of Kazakhstan, r. Larry Charles, 2005).

Az azonos nevű médiakonszern részeként a MediaPro Stúdió a Buftea Stúdió „folytatása”. A konszern 1998-ban vette át az államtól, azóta főként a saját tévécsatornáik produkcióit gyártja. Ez a 19 műteremmel rendelkező audiovizuális kolosszus olyan külföldi címeket gyártott, mint például az Ámen (r. Costa Gavras, 2002) vagy a Modigliani (r. Mick Davis, 2004), de hazai filmek is forogtak itt, például a Filantropica (r. Nae Caranfil, 2002) vagy a California Dreamin' (r. Cristian Nemescu, 2006).

Végül pedig Erdélyben, Szászsebesen működik 1997 óta a Schneider Productions S.R.L., egy olyan stúdió, amely audio- és a videorészre egyaránt szakosodott. Audiovizuális munkásságán belül több tucat reklámfilmet, bemutatófilmet és videoklipet számlál, valamennyit országos szinten sugározzák, 2004-ben pedig dokumentum- és rövidfilmek gyártását is elkezdte. Ez a cég úttörő a DSLR-technika romániai használata terén.

(Fordította Buzogány Klára)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.