A Radu Gabrea-„eset”


Radu Gabrea a román filmgyártás „sajátos esete”: ő az egyetlen olyan román rendező, aki egészestés filmet, fikciós és dokumentumfilmet is csinált nyugaton, miután 1975-ben száműzte magát Németországba (ez nem sikerült sem Lucian Pintilienek – egyetlen, A 6-os számú kórterem című középhosszú filmje kivételével, amelyet a jugoszláv tévé megrendelésére 1979-ben forgatott –, sem Mircea Săucannak, sem Mircea Veroiunak). 

Továbbá ő az egyetlen román rendező, aki ’89 után, az utóbbi években készült filmjeivel (A lefejezett kakasGruber utazásaVöröspecsenye) esztétikai szempontból megújult. Legutóbbi munkáját, a Trei zile până la Crăciun (Ultimele zile din viaţa Elenei şi a lui Nicolae Ceauşescu) című filmet a 2012-es TIFF-en mutatták be, és valószínűleg ősztől vetítik a mozik.

Radu Gabrea 1937. június 20-án született Bukarestben. „Biológiailag” a háború után felnőtt első román rendezőnemzedékhez tartozik, akárcsak Manole Marcus, Iulian Mihu, Andrei Blaier – és nem túl sokan mások. Előbb a Bukaresti Építészeti Intézetben (Institutului de Construcţii Bucureşti) tanult, itt 1960-ban végzett. Diákként részt vett az 1956-os bukaresti kommunistaellenes diáktüntetésekben, ezért letartóztatták, majd egy évvel később, 1957-ben engedték szabadon. Ezután a fővárosi I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem (Institutului de Artă Teatrală şi Cinematografică „I. L. Caragiale”) előadásait hallgatta, ahol 1968-ban, rendezőszakon végzett. Nagyjátékfilmes téren debütált 1969-ben a Prea mic pentru un război atât de mare című filmmel, amelyben a klasszikus narráció és a kísérlet keveredik – utóbbi a korszak újító európai törekvéseihez való felzárkózásként értelmezhető: „Az arányokat tiszteletben tartva, ez a film nagyjából azt jelentette a román filmtörténetnek, amit hat-hét évvel korábban Andrej Tarkovszkij Iván gyermekkora című filmje az orosz filmtörténet számára. A D. R. Popescu forgatókönyvéből készült film középpontjában egy – Mihai Filip játszotta – gyerek története áll, akinek szembe kell néznie a háború durva, sokszor tragikus valóságával.

A film végső soron egy tragikus borzongással átjárt költemény a háború által feláldozott gyerekkorról, amelyet (Dinu Tănase operatőrnek köszönhetően) válogatott, kifejező képek és elsőrangú színészek – Mircea Albulescu, Ernest Maftei, Gheorghe Cozorici, Ştefan Radof, Dan Nuţu, Ileana Popovici, Ovidiu Schumacher, Liviu Rozorea – játéka mesél el.”1 Bár Gabrea kénytelen volt elviselni a cenzúra „szigorát”, a Prea mic pentru un război atât de mare jelentős nemzetközi pályát futott be: megkapta a locarnói fesztivál kezdőfilmes díját, jelen volt az avignoni és a mannheimi fesztiválon, beválogatták Cannes-ban a Quinzaine des realisateurs szekcióba.

Radu Gabrea

1970-ben megrendezi az első román tévéfilm-sorozatot, a címe: Urmărirea. 1973-ban a Dincolo de nisipuri2, Fănuş Neagu Îngerul a strigat című regényének adaptációja következett, amely szintén bekerült a Quinzaine des realisateurs válogatásba. Hogy a cenzúrán átjusson, a film zenéjéhez külső kommentárt kapcsoltak, nehogy a képernyőn látottak ideológiailag félreérthetőek legyenek.3 Ennek ellenére a Dincolo de nisipuri a román filmgyártás egyik jelképes alkotása, precíz a szerkezete – bár fejezetekre tagolódik, és minden „pillanatában” önálló mag rejtőzik –, lenyűgöző a dramaturgiája, és kifogástalan benne a színészi játék. Miután Nicolae Ceauşescu személyes parancsára betiltották a filmet, Gabrea a száműzetést választotta. Németországban telepedett le, ahol néhány évig mérnökként dolgozott. Sosem hagyott fel a reménnyel, hogy filmeket rendezhessen, újabb és újabb forgatókönyvírói pályázatokra nevezett be.

1981-ben volt a bemutatója első, nem Romániában rendezett filmjének. A Nu te teme, Jacob! Furchte dich nicht, Jacob! I. L. Caragiale Húsvéti gyertya (O făclie de Paşte) című novellájának szabad adaptációja, nehéz, felkavaró és mély film, egyes értékelések szerint az 1981-es Berlinale legjobb filmje Szabó István Mephistója mellett.

Az 1984-ben rendezett Un bărbat ca Eva Ein Mann wie EVA című nagyjátékfilmet a német rendező, Rainer Werner Fassbinder élete ihlette. Rendezett továbbá dokumentum- és tévéfilmeket is. Ugyancsak önkéntes száműzetése idején doktorált Belgiumban, a louvain-i katolikus egyetemen, dolgozatát pedig könyvvé „változtatta”: Werner Herzog şi mistica renană (Călin Stănculescu-féle román nyelvű fordítása 2004-ben jelent meg a bukaresti Capitel Kiadónál).

Radu Gabrea 1994-ben a Rosenemil – O tragică iubire című filmmel tér vissza a gyöngyvászonra. A film 1993-ban készült román–francia–német koprodukcióban, egy Georg Hermann-regény alapján. A Rosenemil egy elszegényedett, a 19. század végi berlini alvilág életét élő csavargó, Emil Liehman (Werner Stocker) pikáns kalandjait meséli el. Radu Gabreának sikerül megvalósítania egy atmoszférafilmet Visconti stílusában, a képi és plasztikus kifinomultság és elegancia filmjét (ebben az értelemben különlegesen jelentős a képet jegyző, Radu Gabrea korábbi filmjeiben is operatőrként dolgozott Dinu Tănase hozzájárulása), ugyanakkor az „egyszerű” érzelmek – elsősorban a szerelem – és egy „kimerítő esemény”, a halál filmjét is. A házaló könyvárus és alkalmi tolvaj Emil számára az „erényes” prostituált Lissy (Dana Vavrova) és a félig-meddig világi, enyhén fonnyadt szépségű, nagy szaltóval az utcáról egyenesen a magas társaságba került Bertha (Dominique Sanda) két tragikus erotikus kapcsolatot jelent: egy elátkozott szerelmet (Lissy halála révén), és egy bérelhető/megvásárolható érzelmet (Berthához fűződő kapcsolata révén).

A Rosenemil egy diszkréten és elegánsan kezelt érzelem filmje, egy megízlelni való film, amellyel Radu Gabrea természetes módon tér vissza a román filmművészetbe. Miért fontos mégis egy Rosenemil-típusú melodráma? Amiért, vagy – jobban mondva – azért is, mert a legjobban kifejezi Radu Gabrea rendezői hitvallását (nyilván anélkül, hogy kimerítené vagy korlátozná annak értékeit): „Úgy gondolom, nem létezik film az érzelmen túl. Egy film legfőbb erénye az érzelem és a melegség. Az érzelmen nem feltétlenül a negatív érzelmet, a szomorúságot értem; bármely érzelmi megnyilvánulás örömöt is jelent. A néző intenzív részvétele és az érzelem feldolgozása – véleményem szerint ebben rejlik egy film sikere. Nem tetszenek, nem tartom érdekesnek a nyugodtan távoságtartó, hűvös filmeket. Egyébként, nagy örömmel, nagy szeretettel fordulok a melodráma felé, a szó pozitív értelmében – a mű felé, ha úgy tetszik.”4 Hogy román film-e a Rosenemil? Ha elfogadjuk, hogy Radu Gabrea román rendező, akkor igen! Vajon ha Lucian Pintiliének vagy Liviu Ciuleinek sikerült volna a 70-es években megvalósítani Ördögök (Demonii), illetve Visul unei nopţi de vară című filmterveiket, nem lettek volna-e ezek román filmek?... Vagy ha Lucian Pintilie végre megfilmesítené Kafka-mű alapján írt, Colonia penitenciară című forgatókönyvét, nem lenne-e az román film?

Egy kevésbé sikeres „tapasztalat”, a Noro (1992)5 után Radu Gabrea visszatér a vásznakra az évtized román filmgyártásának egy újabb referenciamunkájával, amelynek a címe: A lefejezett kakas (Cocoşul decapitat, a forgatókönyvet Eginald Schlattner azonos című regénye alapján Radu Gabrea és Bert Koß írta; rendezte Radu Gabrea és Marijan Vajda)6. A film abszolút premierje a 2007-es TIFF-en zajlott, de 2008 tavaszától a mozik is vetítették. Nem ismerem Eginald Schlattner regényét, ám jelen esetben talán jobb is így. A lefejezett kakas révén7 a román filmgyártás visszatér normális ritmusához a múlt évtized boomja után – gondolok itt Cristi Puiu, Cristian Mungiu, Cătălin Mitulescu, Corneliu Porumboiu, Radu Muntean vagy Cristian Nemescu filmjeire. Hogy pontosan érthető legyek: az említett rendezők mindannyian kiváló, vagy legalább kihívó filmeket készítettek, de azok elsősorban a fesztiválokat és a filmrajongókat, egy sajátos közönséget céloztak meg. Ezzel szemben Radu Gabrea rendezett egy filmet, ami egyidőben szól a nagyközönséghez, társadalmi helyzettől vagy képzettségtől függetlenül, valamint a cinefil nézőkhöz (feltéve, hogy utóbbiak nem sznobok!), feldolgozva egy igen súlyos témakört, tinédzserek (de)formálódását a történelem egy viharos korszakában: közvetlenül a második világháború előtt és a háború első éveiben Fogarason, egy nemzetiségi szempontból sokszínű – ha nem is idilli, de legalább toleráns – közösség tragikus módon és nagyon rövid idő alatt szétesik. A film erőteljes és hiteles szereplőket állít elénk, valamint egy jól felépített, klasszikus történetet a Radu Gabreára jellemző formában és rendezői stílusban.

A következő film, a Gruber utazása (Călătoria lui Gruber) szintén irodalmi „alapokon” nyugszik: Curzio Malaparte Kaputt című regényének néhány mondatán. Az 1941-ben, az orosz frontra haditudósítóként igyekvő olasz író, Curzio Malaparte néhány napra megáll Iaşiban. Egy bukaresti orvos ajánlására felkeresi Gruber doktort, hogy kigyógyítsa allergiájából. Csakhogy az orvos „rövid utazásra” ment, Malaparte pedig szerencsétlenségére éppen a pogrom idején tartózkodik a moldvai városban... A film nem annyira az események rekonstrukciója akar lenni, hanem inkább a kegyetlenség és a gyilkosság mechanizmusainak a megértésére törekszik, nem mentegeti a hóhérokat, de nem is mutatja be az áldozatokat – az alkotók irántuk való empátiája magától értetődik. Tény, hogy 1941 nyarának azokban a napjaiban Iaşi városában meghalt több mint 10 000 zsidó a román hatóságok túlbuzgósága, és semmiképp sem a német szövetségesek valamilyen megkerülhetetlen rendelete miatt. A borzalom annál is abszurdabb, mivel jelen esetben egy másik cselekedettel együtt kerül mérlegre, ami szintén kifogásolható, de közel sem egyenértékű a pogrommal. Ugyanazokban a napokban a román hadsereg feldúlta a Roznoveanu család kastélyát, tönkretettek benne minden értéket, köztük egy 12 000 palackos borgyűjteményt. Az utóbbi esetben az Antonescuval jó barátságban levő tulajdonos panaszára az állam vezetője gyorsan cselekszik, a vétkeseket megbüntetik, a kastély megrongálásában érintett tisztek egy részét lefokozzák; ami pedig a iaşi-i pogromot illeti, azt tartják, hogy a hadsereg és a rendőrség csak a kötelességét teljesítette.

Radu Gabrea tragikus történetből indul ki, és habozik a dráma és a tragikomédia között – a drámai pillanatok vitathatatlanul jobban sikerültek. A film arra kényszeríti a nézőt, hogy elgondolkozzon, ha nem is a történelem haszontalanságán, de legalább saját emberi mivoltán, a felelősség, a bűnösség jelentésén, azon, hogy reagálna-e, és miként reagálna hasonló határhelyzetekben, ez a tény pedig bizonyítja, hogy a film elérte legalább egyik célját: felhívta a közvélemény figyelmét. A Gruber utazása című projekt ambiciózusabb, mint az eredménye. Szólhatott volna egy nép, egy nemzet öntudatra ébredéséről; így egy „egyedi eset” megrázó filmje. Megrázó – az eset; figyelemre méltó, mert felveti az igazság és a kollektív felelősség kérdését – a film. A hiányosságai ellenére, ezt a filmet ingyen kellene vetíteni a romániai iskolákban és közintézményekben. Nem tudom, ez volt-e az alkotói üzenet, de én azt értettem meg a Gruber utazásából, hogy fel kell vállalnunk elődeink bűneit méltósággal és bűnbánattal, anélkül, hogy azonosulnánk azokkal, és azért is, mert ezáltal – nem igaz?! – „lehetőségünk” nyílik csatlakozni a világ fontos nemzeteihez, azokhoz, akik a „magas történelmet” írják.

Kiemeltem ezt a két filmet (nem feledve a rendező gazdag dokumentumfilmes munkásságát, ami egy újabb értekezés témája lehetne), ugyanis fontosak mind a Radu Gabrea-filmográfia, mind pedig – és főképp – a román filmművészet szempontjából. És Radu Gabrea még nem mondta ki az utolsó szavát a román filmben.

(Fordította Buzogány Klára)


1 Călin Căliman: Istoria filmului românesc (1897–2010). Bukarest, Contemporanul Kiadó, 2011, p. 267.

2 Mira és Antonin Liehm szerint „a 70-es évek leglenyűgözőbb filmje”. Eastern European Cinema, Tudor Caranfil (szerk.): Dicţionar de filme româneşti. Bukarest, Litera Internaţional Kiadó, 2002, p. 62

3 „Egy jelentős dolog napjainkban, ami a film finom marginalizálódását magyarázza, az a forradalmi rend kegyetlen gonosztevők általi visszaállításának bemutatása, akik, mint egy szereplő elmondja, »bemocskolják az új korszak kezdetét«. (Tudor Caranfil, uo., p. 62)

4 Ioan-Pavel Azap: Traveling, interviuri cu regizori români de film, vol. I. Tritonic Kiadó, Bukarest, 2003, p. 76.

5 „[...] egy mozgáskorlátozott gyerek története [...] Răsvan Popescu tollából, az ifjú és szülei kapcsolatáról, akiket foglalkoztat gyermekük jövője, de különböző elképzeléseik vannak annak társadalmi beilleszkedéséről.” (Călin Căliman, uo., p. 644)

6 2011-ben mutatták be a Vöröspecsenye című filmet, az azonos című, másik Eginald Schlattner-regény, A lefejezett kakas folytatásának filmváltozatát.

7 „...e film révén a rendező Radu Gabrea újra megtalálta, legalábbis részben, azt a »tónust«, amely nagy filmes teljesítményei felé vezette.” (Călin Căliman, uo., p. 64)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.