Fél évszázad szerelmei

Christophe Honoré: Les bien-aimés / Szerelem nélkül soha

Két generáció életeseményei, ugyanazokkal a dallamokkal aláfestve, ugyanazon tűsarkú cipők kopogásával ritmizálva, és azonos párkapcsolati mintákkal terhelve – ha egy mondatban akarnák összefoglalni Christophe Honoré 2011-es, Szerelem nélkül soha című filmjének cselekményét és meghatározó motívumait, kénytelenek lennénk ezzel az alpári egyszerűségű mondattal összefoglalni beszámolónkat. Ugyanis ebben a filmben semmi nem történik, ami elérné a hollywoodi tömbházaprító(értsd: blockbuster) megaprodukciók által mesterségesen (és esztétikai szempontból fölöslegesen) felturbózott ingerszintet.

Négy főszereplő – két nő és két férfi – bukdácsoló szerelmi afférjai képezik a történet gerincét, happy end nélkül, számtalan vargabetűvel, meanderrel, holtággal, ki- és letérővel, polgárpukkasztással, fájdalmakkal, pillanatnyi boldogságokkal és kopogó tűsarkúakkal. Honoré nem általánosítható érvényű, moralizáló tanmesét forgatott, emellett arra is ügyelt, hogy elkerülje a neorealizmus potenciális vádját, amikor olyannyira szereplői kapcsolatainak alakulását, hogy azokban nem ismerne magára Maigret megálmodója, a gyanúsan sok nőügyéről hírhedt Georges Simenon, de a Holdra szállásban meg házasságon kívüli kapcsolatokban is jeleskedő J. F. Kennedy sem: Madeleine, az alkalmi utcalányból fél-felelőtlen anyává és hűtlen feleséggé „fejlődő” elesett és megesett asszony valószerűtlenül kínos love storyt él meg a franciát elbűvölően rossz hangsúllyal beszélő cseh Jaromillal, míg lánya, Véra szinte indigóval másolja anyja, Madeleine határozatlanságát és éli újra annak zsákutcákba vezető vágyait a jóképű, sármos, ámde homoszexuális rock-dobossal, az enigmatikus Hendersonnal.

Kép a Szerelem nélkül soha című filmből

Látszólag tehát ellentmond nekünk a történet, és akár pszichológiailag megalapozott lélektani illusztrációként (amilyen az anya, olyan a lánya) is olvashatjuk a (múlt)századeleji (francia) sanzonok édeskés szinkópáinak ritmusára pergő képsorokat, ámde a valószerűtlenül termékeny és rendszerint valószerűtlenül trendellenes témákkal dolgozó Christophe Honoré kikerüli az (Hervé Bazin által a francia kultúrába ültetett) „akadémiai szintű szenvedésértelmezések” szájbarágóan erőltetett, stilizálatlan mimézisre épített didaktizmusát. Az abszurd jelenetek meg a (nézőt) meglepő alkalmakkor felhangzó dalbetétek megfelelő adagolásával eléri azt, hogy filmje kiemelkedjen a referencialitás iránti igény nyűgjéből, és olyan külön világot teremtsen, amelynek mind a kiépülését, mind pedig a felszámolódását a nézőnek a szereplőkkel együtt kelljen megélnie.

Kép a Szerelem nélkül soha című filmből

Nehéz „tanulságot” levonni ebből a filmből, nehéz végkövetkeztetést írni fizikailag is fárasztó hosszúságáról. Elsősorban talán nem is értelmezni kell, hanem végig kell szenvedni ezt a közel félszázadnyi történelmet magába ölelő, mindennapiságukban szokatlan jellemeket felvonultató komplex allegóriát ahhoz, hogy tudatosítsuk: a film cselekményébe gyakorlatilag szervetlenül, funkciótalanul integrált, ámde a „való világban” meghatározó jelentőségű 1968-as prágai tavasz véres epizódjai és a 2001. szeptember 11-i toronyrombolások kollektív tragikussága messze elmarad a szereplőink által megélt „szubjektív fájdalmak” intenzitásától. A cipőfétises Madeleine és a frizuráját megengedhetetlen hanyagsággal kezelő Véra fél évszázada számtalan ilyen, végtelenül jelentéktelen, de végtelenül intenzív, meghasonlásból fakadó szenvedés eredeztetője.

Kép a Szerelem nélkül soha című filmből

Az idősíkokkal szabadon bánó filmben többször „találkoznak”, már-már borgesien szürreális jelenetekben a különböző korok szereplői – interakció nélkül, időtlen kontempláció(k)ba rekedve, amelyekből csak a César-díjra jelölt Alex Beaupain által jegyzett, kortalan „sanzonok” éneklése – tehát művészi szublimáció – révén szakadhatnak ki mind a szereplők, mind pedig a nézők (sajnos, helyenként zavaróan rosszul igazodik szájmozgás a hanghoz – talán ezért látjuk a legtöbbször hátulról az épp daloló szereplőt). A kamera merészen, de kiszámítható pályán imbolyog, a színek hol ősziesen-haldoklóan melegek, hol meg félszázadnyi félreértésekbe és döntésképtelenségbe belefáradtan mosottak és fénytelenek. A vágásokkal néha éveket, néha évtizedeket ugrunk, és a mozaikos szerkezetű kronológia hiányainak kitöltéséhez sokszor nem szolgáltat elég kiinduló adatot a forgatókönyv, így több titok és kimondatlan dolog marad, mint amennyiről tudomást szerzünk.

Kép a Szerelem nélkül soha című filmből

A Szerelem nélkül soha (újabb beszédes példa a nem mindig sikeres magyar filmcím-adaptációra, az eredetihez hűbb lenne egyszerűen A szerelmesek) nem az a film, amit könnyű végignézni vagy szeretni. Inkább ki kell bírni, akárcsak a szerelemből és szenvedésből szőtt saját életeinket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.