Ártatlan viszonyok

Declan Donnellan, Nick Ormerod: Bel Ami – A szépfiú

Már Ejzenstein is megmondta: Maupassant-t adaptálni, ha nem is fáklyásmenet, de mininum magaslabda, hiszen a francia író filmszerű stílusa, montázsszerű mondatai egyenesen a vászonra kívánkoznak. Maupassant második regénye, A szépfiú ráadásul témájában nem is lehetne manapság aktuálisabb: főhőse Georges Duroy, aki kinézetével, vagy ha úgy tetszik, imidzsével csinál magának karriert.

Duroy a kor szülötte, a 19. század végi Párizsé, ahol az elegáns fűzők, az élre vasalt frakkok, és a pompás paloták színfalai mögött a politika, a szex és a hatalom végeláthatatlan cselvetései zajlanak. Látszattársadalom ez, ahol a külső, a hírnév, vagy éppen a közvélemény nagyobb súllyal esik latba, mintsem a belső tartás, az intelligencia vagy az erény. Duroy eleinte csupán egy nagyravágyó „senki”, egy naiv szépfiú, aki azonban hamar a Francia Élet nevű politikai napilapnál találja magát, ahol a társasági élet titkaiba, majd a politika és a gazdaság háttéréletébe is bepillanthat, mivel biztosan halad felfelé a szerkesztőségi langlétrán. Teszi mindezt úgy, hogy állandó szeretője, Clotilde mellett szerkesztőtársa feleségével, Madeleine-nel, majd a lap vezetőjének, Warren úrnak a feleségével kerül közelebbi kapcsolatba. Duroy útját a nők egyengetik, a volt katonafiút beletanítják az újságírás, és a szociális viselkedés rejtelmeibe. Maupassant főhőse azonban nem csak egy üres, ostoba szépfiú: Duroy igazi self-made man, aki kiapadhatatlan ambíciójával amorális csábítóként, ha nem is eszes, de valamennyire ravasz manipulátorként teremti újjá magát egy szerepjátszásra épülő társadalomban.

Kép a Bel Ami - A szépfiú című filmből

Maupassant regénye élesen ragadja meg korának hangulatát és társadalmának visszáságait, s már-már pesszimista cinizmusba hajló gúnnyal karikírozza ki azt – ám nemcsak egy társadalmi berendezkedésen, hanem az emberi természet kisszerűségein is köszörüli pengeéles iróniáját. Ezzel pedig olyan távolságtartást teremt, hogy az olvasó – még ha azonosul is az ellentmondásos jellemként megrajzolt Duroy-jal – díszpáholyból figyelheti az emberi színjátékok kibontakozását, az ember legbenső természetéhez tartozó szerepjátszást, és következményeit. A 2012-es filmverzióból azonban pont ez az üde irónia, ez az éleslátó kritikai szellem hiányzik. Nem csak a humort, hanem a jellemek kisszerűsége felett ironizáló attitűdöt is kiradírozták az adaptáció során. A filmverzió ugyanis nem is annyira Duroy társadalmi előmenetelére, a mindenen átgázoló ambíció tragikomédiájára fókuszál, mint inkább a Veszedelmes viszonyokra hajazó szerelmi sokszögre.

Kép a Bel Ami - A szépfiú című filmből

Kétségtelen, hogy egy regényből nem lehet minden részletet belegyömöszölni a forgatókönyvbe, ám Rachel Bennette most úgy döntött, ő minél több dolgot minél kevésbé kidolgozva passzíroz bele, hogy a kétórás játékidő folyamán gyorsan átvágtassunk az események sokaságán, mintha csak egy lóversenyen lennénk. A néző ezért egy pillanatig se unatkozhat a Budapesten forgatott filmen, csak kapkodja a fejét a szépen díszített enteriőrökben és az Andrássy úton vagy az Opera lábánál zajlódó szerelmi évődéseken, hatalmi harcokon, gyors fordulatokon. A részleteket bedaráló tempónak persze a pszichológiailag kidolgozott és motivált jellemek, a fondorlatosan, titokzatosan szőtt cselvetések is áldozatul esnek. A nagy rohanásban nincs idő elmélázni olyan dolgokon, amiket Maupassant aprólékosan, finoman adagolt regényében: a halál mindenhova begyűrköző jelenlétén (ami még Duroy szemében is relativizálja ezt a kicsinyes, de nagy tétekben játszott hatalmi harcot), az igazság szócsöveként beállított sajtó hazugságain, a politikai machinációk működésén, vagy éppen a párkapcsolatok hatalmi harcainak húsbavágó sakklépésein.

Kép a Bel Ami - A szépfiú című filmből

Mindehelyett kapunk egy impozáns sztárgárdát, akiknek feledtetni kellene a forgatókönyv sekélyességét. Fura, de a lassan szerepeiben is felnőtté érő Christina Riccinek sikerül ez legjobban, aki kiválóan hozza a Duroy-ba annak minden jellemhibája ellenére is szerelmes Clotilde karakterét. Uma Thurman a kötelezőt teljesíti a rejtélyes szőke Madeleine, azaz Duroy felesége szerepkörében, de mivel ebben a közegben folyton a színésznő Veszedelmes viszonyokbeli szerepe kísért deja vu-ként, kissé nehéz elhinni neki a titokzatos asszony karakterét. Szegény Kristin Scott Thomas nyúlfarknyi szerepe pedig nem több, mint egy öreg hisztérikáé – idáig silányították a könyvben lelkiismeretével, vallásosságával és mérhetetlen nagy szerelmi hevületével küzdő középkorú főszerkesztő-feleség karakterét. És hát Pattinson... az ő szerepe talán túlságosan is beleillik a sztárszínész imidzsébe, és ezért pont azt az ironikus távolságtartást nem tudja hozzárakni a nőcsábász-szépfiú szerepéhez, ami a filmből is hiányzik.

Kép a Bel Ami - A szépfiú című filmből

De meg kell hagyni, hogy a Bel Ami nem a Cosmopolisban már valamelyest bizonyító Pattinsonon bukik el: az egydimenziós, „buta szépfiúvá” silányított Duroy szerepében senki sem tudott volna remekelni. Merthogy a filmverzióban Duroy tényleg csak buta, aki ráadásul csábításait is inkább férfitársai feletti bosszúként ejti meg, mintsem a társadalmi előmenetel, a gazdagság vagy a tisztelet utáni vágyból. A Bel Ami végeredményben olyan, mint főhőse: üres és szép, aminek még Maupassant nyomán sincs semmilyen magvas mondanivalója, ugyanakkor a Veszedelmes viszonyok szerelem-analíziséhez képest végtelenül ártatlan is marad. Ahogy Clotilde mondja Duroy-ról a fináléban, a Bel Ami végeredményben „csak egy újabb önző és brutális férfi” története. De akkor miért is kéne, hogy érdekeljen minket?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.