Hirosima gyermeke

Sindó Kaneto-portré 2.

Sindó Kaneto A kopár szigettel ért a csúcsra, de a továbbiakban sem adta alább, jobb filmjeinek többségét csak ezután készítette. Bár az Onibabával kezdve egyre kommerszebb munkák kerültek ki a keze alól, számos filmje értelmezhető A kopár sziget továbbgondolási kísérleteként is, amit felülmúlnia ugyan nem sikerült, de szerzőisége, ars poeticája tovább fejlődött.

Sindó Kaneto A kopár sziget után, minden korábbinál nagyobb alkotói szabadságát kihasználva, következetesen folytatta szerzőként: az 1962-es Ningen (Ember) igaz történeten alapul: egy hajó irányt veszít a nyílt tengeren, a négyfős legénység éhezni és szomjazni kezd, hasonlóan szélsőséges helyzetbe kerülnek tehát, mint A kopár sziget családja, az Onibabát is megelőlegezve. Alulértékelték, de kiállta az idő próbáját, sorolhatjuk Sindó sikerültebb filmjei közé. Az egy évvel későbbi Haha (Anya) című, ezúttal is női sorsokkal foglalkozó a (melo)drámát hasonló hangnemben készítette.

Onibaba

Az 1964-es Onibaba radikális váltásnak számít Sindó életművében: első történelmi-kosztümös filmjéről, továbbá első horrorfilmjéről (azaz fantasztikus rétegműfajba tartozó opuszáról) van szó, ilyen minőségében ugyanakkor nem volt precedens nélkül való a japán filmtörténetben (az első mozgóképeik is horrorfilmek voltak, de közvetlen előzmény az 1960-as Jigoku [Pokol]), de Kobayashi Kwaidanjával holtversenyben az évtized legjobb japán horrorjaként is tételezhető. Az onibaba a horrorban gazdag japán folklór egy rémalakja, „vén banya”, egy öregasszonyként megjelenő emberevő démon, tehát már a cím is zsánertudatosságot fejez ki. Klasszikus „keresd és pusztítsd el” szörnyfilmről szó sincs, a film egy buddhista példázaton alapul. A polgárháborús 14. században, egy hatalmas nádrengetegben járunk, egy nincstelen fiatalasszony és anyósa abból élnek, hogy megölik a földjükre tévedő harcosokat, beledobják őket egy éjsötét (a pokol kapuját jelképező) lyukba, fegyverzetüket pedig eladják.

Az Onibaba A kopár sziget továbbgondolásaként is értelmezhető: Sindó előző remekműve akár a történelmi múltban, például a középkorban is játszódhatott volna (a modern civilizáció vívmányai nem jelennek meg benne), emellett az Onibabában Sindó azzal a nagyon is reális lehetőséggel játszik el, hogy mi történne, ha a naphosszat gürcölő földművesek elcsábulnának a bűnözés, az amoralitás, a barbarizmus útjára. Ismét eszünkbe juthat Jancsó művészete, a filmet a Szegénylegények és a Mario Bava-féle gótikus horrorklasszikus, A démon maszkja találkozásaként is lehet jellemezni. Ahogy a Ningen alkalmával, a hősök itt is állandó fenyegetettségben élnek, Sindó tehát azt vizsgálja, hogyan reagálnak különböző emberek a veszélyes helyzetekre, az ellenséges környezetre, azaz egyik fő témája az élni akarás, az életerő. A film bonyodalmával Sindó új fejezetet nyit életművében, témájává válik a szex, a nemi vágy és az élet(erő) kapcsolata. A parasztlány összeszűri a levet egy férfival, anyósának viszont ez több okból is ellenére van, így aztán egy halott szamurájtól szerzett harci maszkot felöltve, azaz onibabát játszva igyekszik elijeszteni kacér, de babonás menyét a szeretőjétől, ám – Buddha átka – nem tudja többé levenni a rémítő démon-maszkot.

Az eredeti példázatban az anyós a templomba járástól akarta elriasztani menyét, emiatt ragasztotta Buddha arcára a maszkot (melyet legvégül engedett levenni, de csak hússal együtt), ezzel szemben Sindó a templomot a szexszel helyettesíti, ezzel a pogány paraszti világ, a természet templomává avatva azt. A film másik főtémája ismét az atombomba: amikor az anyós leveszi a maszkot a szamurájvezérről, összeroncsolódott arcot lát, Sindó bevallottan az atombomba-áldozatokról mintázta a sérülést. Az Onibaba alighanem a valaha készült legjobb atombombafilm: Sindó megtalálja az arany középutat a szájbarágós, giccses-szentimentális dokudrámák (amilyen a saját Hirosima gyermekei c. korai zsengéje) és az allegóriaként, történelmi traumát kizsákmányoló exploitationként és trashként működő műfajfilmek (Godzilla és nemzetsége) között.

A tartalom minimalista, ahogy A kopár sziget esetében, nem ez a helyzet viszont a formával: Sindó jelenetezése lenyűgöző, erős atmoszférát teremt, radikális filmtrükköket, extrém beállításokat és kameramozgásokat használ, hangsávja A kopár szigetét is felülmúlja. Sokan az Onibabát – vitathatatlan művészi értékű horrorfilmként – amolyan szabályt erősítő kivételnek tartják, pedig reprezentatív horrorról van szó: Adam Lowenstein szerint a horrorfilmek gyakran tudatalattinkba beleégett történelmi traumákat dolgoznak fel amolyan művészeti terápiaként, erre nem is találhatunk jobb példát Sindó filmjénél. A filmbeli lyuk értelmezhető ground zero-ként is, eszerint Sindó továbbgondolta véleményét az atombombáról és a háborúról általában: hősei evolúciós élethalálharcot játszanak, az embereket alapösztöneik, Erósz és Thanatosz irányítják (hivatkozott Freud hatására).

Az Onibaba lett Sindó legnagyobb sikere, legfeljebb jelentőségében és kritikai megítélésben marad alul egy hajszállal A kopár szigettel szemben. Következő filmje ismét egy jidaigeki, azaz kosztumös-történelmi film volt, az Akuto (Gazember) az Onibaba folytatása is lehetne, hősét destruktívnak bizonyuló nemi vágy vezérli. A szexualitás filmes analizálásával (mely nem csupán Sindót érdekelte, elég A homok asszonyára gondolni, ami Sindó-film is lehetne) folytatta egy kritikailag kevéssé sikeres, inkább bűnös élvezetként működő „szextrilógia” formájában: az 1966-os Honno (Elveszett szex) főhőse az atombomba és az atomkísérletek hatására impotenssé válik, hasonló a témája a Sei no kigennek (Libidó vagy A szex eredete), továbbá a Tsuyomushi onna to yowamushi otoko (Neglizsé hadművelet, máshol Hanyag művelet vagy a Sindó életművét is summázó Erős nők, gyenge férfiak) is hasonló vonalon mozog témájában, átlagemberek (szexuális) életét jeleníti meg, de Sindó életművében új műfajban, (szex)vígjátékként.

Fekete macska a bozótban

A Yabu no naka yo kuroneko (avagy: Kuroneko; Fekete macska a bozótban, 1968) az Onibaba folytatása is lehetne, ismét jidaigeki folkhorrorról van szó. Két nő (ezúttal anya és lánya) a protagonista, akik a polgárháború miatt férfiak nélkül maradtak erdei házukban. Egy csapat harcos megerőszakolja őket, a házat is rájuk gyújtják. A két nő szellemként jelen marad, elcsábítják és megölik az arra járó fegyvereseket. A lány férje időközben váratlanul visszatér a harcokból, a helyi szervek megbízzák, hogy számoljon le az ottani férfiakat tizedelő erdei rémségekkel. Úgy tűnik, a férfi elődei sorsára jut, ám a szétszakadt család tagjai felismerik egymást, létüket jelentő becsületük, eredendő különbözőségük viszont ellenségekké teszi őket. A Yabu no naka yo kuroneko első látásra az Onibaba ripoffjának, koppintásának tűnik, de komplex munka (lásd Mátrai Titanilla, Ph.D.: Sindó Kaneto Rasómonja – Irodalmi és színházi tradíciók a Fekete macskák a bozótmélyben című filmben. In: Filmszem II. évfolyam 1. szám – Sindó Kaneto 100), Sindó tovább is gondolja az Onibaba üzenetét, tragikus befejezése immár kiábrándultságot tükröz.

Miközben továbbra is sikeres volt forgatókönyvíróként (legjobbja az évtizedben talán A verekedés elégiája Suzuki Seijun rendezésében, 1972-ben pedig a filmírók céhének elnökévé választották), rendezőként is erőre kapott, új műfajokban próbálta ki magát. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején olyan elismert műfaji filmeket is készített, mint a Kagero (Hőhullám sziget, 1969) vagy a Hadaka no Jukyu-sai (Élj ma, halj holnap / Live Today Die Tomorrow, 1970), előbbi gyakorlatilag A kopár sziget krimiverziója gyilkossággal és nyomozással, utóbbi pedig az Onibabára hajaz, hőse a bűnözői élet rabja lesz. Az 1974-es Waka michi (Az én utam) szintén A kopár szigetet idézi, egyúttal „vissza a kezdetekhez” darab: idős hősnője férje holttestét akarja eltemetni, de ehhez át kell verekednie magát az állami bürokrácián, amolyan modern Antigoné-parafrázisról van tehát szó.

A kopár fa

1975-ben Mizogucsi-filmjével (Aru eiga-kantoku no shogai) jelentkezett, következő műve szintén biopic volt: a Chikuzan hitori tabi (Chikuzan élete)  Takahashi Chikuzan vak énekesről szól, ez is amolyan féldokumentumfilm, Chikuzan személyesen szerepel benne. 1979-es filmje, a Fojtogatás legsokkolóbb munkája, családi (rém)dráma. Sindó korábbi filmjeit reményteliség jellemezte, a Fojtogatás viszont kiábrándultságot tükröz, hasonlóan két horrorfilmjéhez. Következő filmje, az Erotikus képregény (Hokusai manga / Edo Porn, 1981) ismét életrajzi, alanya az Edo-kori művész, Katsushika Hokusai, bár Sindót nem a prózai valóság érdekelte, helyette művészpornót készített, ami nem volt ritkaság a kor japán filmvilágában, elég az Érzékek birodalmára gondolni, melyet akár Sindó is elfogadott volna filmográfiájába. Biopicjei arra engednek következtetni, hogy ekkoriban már pátriárkának számított a japán filmes színtéren, és ő maga is kiváló alanya lenne egy életrajzi filmnek (egyik neves rajongója Benicio Del Toro, aki Sindó-retrospektív vetítéseket vezetett és interjút készített vele).

Három évvel ezután rendezte a Chihei-sen-t (A horizont), melyet egyik testvére ihletett, akit feleségül adtak egy japán-amerikaihoz. A nyolcvanas években készített filmjei közül a legfontosabb kétségkívül a Rakuyoju (Csupasz fa), melyben egy idős író tekint vissza életére. A szépen stilizált fekete-fehér film ismét emberi sorsot, létélményt igyekszik megragadni, Sindó emellett gyermekkoráról és anyjához való viszonyáról maradt emlékeit önti filmbe – kevés rendező volt képes ilyen őszinte művészi vallomást készíteni önnön öregkoráról.

A kilencvenes években három filmet rendezett, mind jól sikerült darab. Az 1992-es Bokuto kidan (Oyuki furcsa története) Nagai Kafu író önéletrajzi könyvén alapul, ekképp ismét művészportré Sindótól. A film elsősorban az író a női nemhez való viszonyára koncentrál a rendező szerzőiségének megfelelően, ezen keresztül természetesen a régi és a kortárs japán társadalomról is értekezve. A Gogo no Yuigon-jo (Az utolsó feljegyzés) szintén az idősek létélményéről szól (ez volt Otawa utolsó filmje, 1994-ben rákban elhunyt), ahogyan az Ikitai (Élni akarás, 1999) is, Sindó mindkét film alkalmával tragikomikus hangnemet használ.

A kétezres években még négy filmet készített, ezek voltak utolsó munkái. A 2000-es Sanmon yakusha (Mellékszereplő) saját életrajzi könyvének filmverziója, melyet Tonojama Taijiről írt, a Mizogucsi-filmjéhez hasonlóan itt is exkluzív művészportrét készített. A 2003-as Fukuro (Bagoly) ismét dramedy, az Ishiuchi jinjo koto shogakko: Hana wa chiredomo  (Az Isiucsi Dzsindzsó Általános és Középiskola) alkalmával gyermekkorára emlékszik vissza, utolsó filmje és hattyúdala, a hányatott sorsú, de végül kritikai sikert aratott Ichimai no hagaki (Levelezőlap / Postcard) a II. világháború idején játszódó háborús, pontosabban háborúellenes film, hazája nevezettje volt a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára, és megnyerte a Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál különdíját.

Pályafutása vége felé fia, Jiro a producerévé avanzsált, unokája, Kaze pedig író-rendezőként lépett nyomdokaiba, debütfilmje a 2000-es Love/Juice volt. Ha nem is a saját lábán, de eljutott Hollywoodba is: 1987-ben az ő forgatókönyvéből készült a Hachiko monogatari (Hacsi) c. film, mely egy népszerű megtörtént eseten alapul (egy kutya minden nap az állomáson várta gazdáját, annak halála után évekkel is), e filmből 2009-ben amerikai remake készült Richard Gere főszereplésével – Sindó szkriptje egyértelműen illik a profiljába, szerzői darab. 100. születésnapját nagy ünneplés, rendezvények, vetítések és filmes szaklapok tisztelgése kísérte. Természetes körülmények között halt meg május 29-én, Otowa mellé temették. Halála nem szakította félbe életművét, mivel a Levelezőlap kapcsán bejelentette visszavonulását. Küldetését teljesítette, párját ritkító szerzői életművet hagyva ránk.

 

Irodalomjegyzék:

Filmszem II. évfolyam 1. szám – Sindó Kaneto 100

Lajta Gábor: A szenvedély útja (Shindo Kaneto filmjeiről). Filmvilág, 1984/03 35-38. old.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.