Más emlék

Len Wiseman: Total Recall / Az emlékmás

A remake igencsak kockázatos és talányos „műfaj”, de Hollywoodban ezt láthatóan másként gondolják, és az egykori nagy sikerprodukciók újrafazonírozásában afféle aranytojást tojó tyúkot látnak. Meglehet, igazuk van, de ez a nézőt – akinek talán még vannak emlékei az „eredeti” Emlékmásról – kevéssé vigasztalja.

Ha valakik úgy döntenek, hogy újraforgatják az Egri csillagokat, számítaniuk kell arra a kérdésre, hogy miért nem inkább, mondjuk, A láthatatlan embert adaptálják; másrészt pedig óhatatlanul vállalniuk kell a Várkonyi-féle klasszikussal való összehasonlítás esztétikai következményeit. Tudom, persze: párhuzamos valóságokról beszélünk – és nem csak Az emlékmás esetében. Arra is lehetne hivatkozni, hogy voltaképpen nem is remake-ről van itt szó, hanem a Philip K. Dick-opusz korszerűsített adaptációjáról, de ez átlátszó mentség lenne: Len Wisemanék még a Paul Verhoeven-féle Total Recall címét is megtartották (az alapmű címe, a We Can Remember It for You Wholesale helyett), nem beszélve a kontextusukat vesztett utalásokról. (Egyetlen példa: az új verzióban is felbukkan a hárommellű nő, de megjelenését semmi nem indokolja, mivel a film világában egyáltalán nincsenek mutánsok.)

A remake-nek akkor van értelme, ha készítői rendelkeznek olyan, az eredeti műtől világképében, tartalmi és stilisztikai elemeiben eltérő vízióval, amely lehetővé tesz egy újszerű mozgóképi értelmezést. Nos, vízió, az van, lényege egy mondatban összefoglalható: teremtsünk minél lehengerlőbb, akciódús digitális látványvilágot, hátha ez feledteti az elbeszélés ötlettelenségét. És most tennék is egy kósza próbálkozást, hogy ejtsek néhány szót a technikai megvalósítás kétségtelen érdemeiről (hol vannak az 1990-es változat ma már esetlennek ható analóg trükkjei!) meg a nyomasztó, noiros környezetábrázolásról – ha feledni tudnám mindazon filmtörténeti előzményeket, amelyek e tehetséges kompiláció alapjául szolgáltak, s amelyek közül most csak egyet emelnék ki. A Kolónia világa igazi multikulturális forgatag, ahol a sötétség az úr és folyton eső mossa a hivalkodó neonreklámok meg röpködő objektumok alatt húzódó sikátorokat – akinek erről egy másik K. Dick-adaptáció, a Szárnyas fejvadász jut eszébe, nem téved, mert ritkán látni ilyen szemérmetlen látványkopírozást.

Apropó, a Kolónia: hősünk, Douglas Quaid (Colin Farrell) itt él, de ez a terület ezúttal nem a Marson, hanem a Földön található. Azon a Földön, amelyet jószerivel lakhatatlanná tett valamiféle vegyi háború; csak két lakható terület maradt, Britannia Egyesült Szövetsége (!) és az említett Kolónia, amelynek polgárait az ördögi Cohaagen kancellár egy, a Föld belsejét átszelő óriásfelvonó segítségével tart függő viszonyban. A jámbor Douglas a birodalom rendjét fenntartó – a Csillagok háborúja rohamosztagosaira emlékeztető – robotkatonák monoton összeszerelésével keresi kenyerét, és sóvárogva gondol a titokzatos Rekall cég memóriabeültető programjaira, aztán végül fel is keresi a céget, hogy virtuális titkosügynökként szerezzen magának hamis, de izgalmas emlékeket. Itt aztán feje tetejére áll vele a világ, hogy végül már – szó szerint – azt sem tudja, hogy hívják.

Wiseman és forgatókönyvírói csapata alig képes kihámozni valamit a rendkívüli alaphelyzetből. A számítógépes grafikának köszönhető pazar üldözés- és akcióorgia nem képes feledtetni, hogy a történet lényegi problémáival – az identitás mibenléte, álom és ébrenlét viszonya, a párhuzamos világok témaköre – a film nem képes és nem is akar kezdeni semmit. Annak a bájos, mégis nyugtalanító kétértelműségnek, amellyel a Verhoeven-féle sci-fi klasszikus lezárult, itt nyoma sincsen: a főhős meg akarja menteni a világot és meg is menti, punktum. Mint ahogy a groteszk humor is hiányzik – emlékezzünk csak: a Johnny Cab, lövöldözés a patkányokra, Venusville mutánstársadalma –, bár ez akár pozitívum is lehetett volna, ha kellő erővel sikerül felépíteni a sötét és a maga módján realisztikus jövővíziót. Az egyetlen aspektus, amivel az új Total Recall talán kiléphetett volna a régi árnyékából, az a színészi játék; és lássuk be, Arnold Schwarzeneggerrel versenyre kelni e tekintetben nem lehetett túlságosan nagy kihívás Colin Farrell számára. A beépített feleséget alakító Kate Beckinsale viszont hiába jó nő, lobogó hajjal, gyilkos fúriatekintettel végigrohanni a filmen kevés az üdvösséghez. Jessica Biel pedig, a szűzies lázadó amazon szerepében – hát, ő Jessica Biel.

Ha valaki a fentiekből azt a következtetést vonná le, hogy Az emlékmás botrányosan rossz film, ki kell ábrándítanom: az a kategória, amit nyugodtan meg lehet tekinteni egyszer – de sem a világ, sem a filmtörténet nem vesztett volna semmit, ha nem készül el, és nézése közben az ember nehezen tudja elhessegetni azt a populista gondolatot, hogy miközben dollármilliókat vernek el erre a produkcióra, az afrikai gyerekek éheznek.

És nincs Rekall, ami módosítaná a róla szerzett emlékeinket.   



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.