Benyomások a teliholdról

1. Telihold Fesztivál, Berethalom

Augusztus 16–19-én a horrorfilmek rajongói részt vehettek egy igazán szájaízük szerint való fesztiválon, már ha rászánták magukat, hogy Erdély szívébe kalandozzanak. A Telihold Fesztivált Berethalom községben szervezték meg, a Segesvárt Medgyessel összekötő út mellett.

Mielőtt részletekbe merülnék, szeretnék gratulálni a TIFF csapatának a kezdeményezéshez. Ez az első horrorfesztivál Romániában, ahol a filmgyártásnak égető szüksége van a műfaji filmekre. A román horror nagyjátékfilm műfaja még nem jelent meg, pedig ehhez bőven szolgáltatna inspirációs alapot a népművészet, és nem csak az. Nem állítom, hogy egy műfaji fesztivál hiánya gátolta mostanig az új évezred román filmeseit abban, hogy horrort forgassanak (vagy fantasyt, vagy sci-fit, vagy ezek kombinációját), viszont egy ilyen fesztivál léte többek számára kiindulópontként szolgálhat.

És most térjünk a részletekre. Mint mondtam, Berethalom valahol Segesvár és Medgyes között helyezkedik el, az utat éppen felújítják az EU-s forrásoknak és az autópályának köszönhetően. E kellemetlen egybeesés miatt az utazás döcögősre sikeredett, az út végén viszont egy 16. században épült erődtemplom fogadott. Nagyjából ennyit tudott nyújtani Berethalom a fesztiválon és az ahhoz kapcsolódó tevékenységeken kívül. Az én kérdésem mégis ez: miért éppen Berethalom? Értem kulturális örökségünk promótálásának a szükségességét, és mivel egy kis fesztiválról volt szó, megszervezéséhez nem is volt szükség tágasabb térre. A gyenge infrastruktúra és a gyanús szálláskörülmények azonban valószínűleg sokakat eltántorítottak attól, hogy odautazzanak. Filmfesztivál és faluturizmus közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Véletlenül elkaptam egy beszélgetést, amelyben elhangzott, hogy azért esett Berethalomra a szervezők választása, mert igazán „creepy” a helyszín. Valóban „creepy”-nek viszont az tűnt, ahogy a helyiek rádnéztek, ha szokatlanabbul, bár a horrorfesztiválnak megfelelően öltöztél fel. A szállásomul szolgáló panzió tulajdonosnője azt kérdezte, amikor megérkeztem: „Nem találja szomorúnak, hogy horrorfesztivált rendeznek egy olyan faluban, ahol rég megvetette a lábát az erőszak?” (Valahogy így fogalmazott.) Akkor nem tudtam, mit válaszolhatnék, de most elmondhatom, nem történt ott semmi szomorú, és nem hinném, hogy a fesztivál szaporította volna falubeli erőszakot. Végülis úgy tűnt, a helyieket nem zavarták meg különösebben a filmek, kivéve a gyereket, akik sikertelenül próbáltak belógni a vetítésekre (a filmek nagyrésze legalább 15 éves nézői életkort igényelt). Ne értsetek félre, Berethalom nagyszerű hely, megérdemli, hogy meglátogassák, de ott megszervezni egy horrorfilmfesztivált, kicsit erőltetettnek tűnt számomra.

Bármilyenek is voltak a körülmények, elsősorban a filmekért voltam ott. Első nap csak a Rammbock: Berlin Undeadet (r. Marvin Kren) sikerült elkapnom. A film mindössze egy órát tartott, aminek örültem, mert a hideg meglepetésként ért sokunkat az éjszakai vetítésen. Bár olykor diákfilmes hatást keltett, a Rammbock komoly zombihorror volt, felkavaró végkifejlettel, érdekes változat a főszereplők küzdenek az élőhalottakkal témára. Akik idejében értek oda, első nap megnézhettek egy klasszikus horror-sci-fit, John Carpenter A dolog (The Thing) című filmjét.

Második nap bepótolhattam az első este meg nem nézett filmeket. Először is a Mientras duermes (Sleep Tight, r. Jaume Balagueró) keltette fel a kíváncsiságomat a rendező kiléte miatt: ő az egyik a remek [Rec]-„duológia” két rendezője közül (azóta trilógia lett belőle, de a harmadik rész vakvágányra futott). A Mientras duermes thriller, a főszereplője maga a negatív szereplő, aki csak akkor érez boldogságot, amikor megkeserítheti a körülötte levők életét. Érdekes és felkavaró egyidőben az, hogy sikertelenül próbálsz eltávolodni a főszereplőtől és ördögi tetteitől. Az empátia nagyrészt a színész, Luis Tosar érdeme.

Az Idegen arcok (Attack the Block, r. Joe Cornish) horror-vígjáték klasszikus sci-fi-hatással. A londoni gettókban játszódik. Bár a lények design-ja minimalista, mintha a Ben 10-rajzfilmekről mintázták volna (ne is kérdezétek!), a szereplők mégis rendkívül életszerűek voltak, és az epizódszerepet játszó Nick Frost minden megjelenésekor kitört a nevetés.

A The Dead (r. Howard & Jonathan Ford) nehéz film, amelyben zombijárvány hálózza be az egész afrikai kontinenst. A Romero-filmekből és a klasszikus, Az élőhalottak éjszakája előtti zombifilmekből ihletődött alkotás mégis túlságosan komolyan veszi önmagát. Bár a speciális effektek kiválóak, a forgatókönyv gyenge, főképp a vége felé, ezért zátonyra futnak a közönség megindítására tett kísérletei.

Lemaradtam a Nosferatu (r. F. W. Murnau) vetítéséről, így nem nyilatkozhatok az Einuiea kvartett nyújtotta zenei aláfestésről. A második nap ennek ellenére a fesztivál csúcspontját jelentette számomra.

Az első kubai zombifilmként bemutatott Juan de los Muertos (r. Alejandro Brugués) fergeteges vígjáték, amelynek forrásaként a híres Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead) vagy a Zombieland szolgált, és semmivel sem maradt le elődjeitől. A kép, a speciális effektek, az akciójelenetek, a vizuális vagy verbális gegek egyaránt teljes show-t nyújtottak, ami közben alig szünetelt a nevetés. A kicsit sem finomka politikai szatíra hozzáadott még a filmhez egy plusz pár „cojones”-t (hogy a kontextusnak megfelelő eufemizmussal éljek), és gyakran úgy tűnt, hogy a szereplők több műfaji szabályt is megszegnek.

A harmadik nap a norvég Babycall-lal (r. Pål Sletaune), egy túlságosan is gondoskodó anyáról szóló thrillerrel kezdődött – nem vagyok biztos abban, hogy a rendező-forgatókönyvíró tudta, hogy mit csinál. Láthattam aztán a Kill Listet (r. Ben Wheatley), egy brit horror/thrillert két bérgyilkosról, akik elmerülnek a küldetésük mögötti sötét összeesküvésben. A színészek improvizatív humorával helyenként megspékelt film könnyed természetességgel bontja ki a szereplők közti kapcsolatokat; a főszereplő családja fontos, ugyanakkor tragikus szerepet kapott.

A Karloff-terem zsúfolásig megtelt a Red State (r. Kevin Smith) vetítése előtt; maga a film csípős szatíra a Clerks és a Dogma rendezőjének jól ismert stílusában. Bár Kevin Smith először kalandozott a horror/thriller területére, a Red State-ből sem hiányzik a humor. A szatíra célpontja elsősorban a vallás, pontosabban az amerikai szekták fanatizmusa, ám ettől a kiindulóponttól kezdve Smith eljut az Egyesült Államok teljes szövetségi kormányának a kigúnyolásáig.

A nap egy kultfilm, a The Rocky Horror Picture Show (r. Jim Sharman) vetítésével zárult. A hangulat kellemes volt, főképp mert a szervezők pontosan tudták, hogy eszik-e vagy isszák a filmet. Rocky Horror-vetítések mind a mai napig léteznek, a rajongók különböző kellékekkel felszerelkezve ülnek be a moziba, és használják is azokat vetítés közben. Bár ez nem volt 100%-ban interaktív vetítés, rizset dobáltak a nézőkre a lagzijelenet alatt, a nézők pedig énekeltek, topogtak és tapsoltak. Nem mindenki értette a film humorát vagy klasszikus sci-fikből vett idézeteit, ám akik mégis, azok hősiesen tűrték a hideget, és mosolyogva zárták az estét.

Az utolsó nap szegényes volt a vetítések szempontjából. Részt vettem a harmadik rövidfilmes blokkon – Shadows –, amelyben megnézhettem egy hazai zombifilmet is, Ilja Piperkoski Mătăsari című munkáját. Láttam a The Tunnelt (r. Carlo Ledesma), egy jól sikerült, „found footage” típusú mockumentary-horror keveréket egy különös lényről, aki az ausztráliai Sydney alatti alagutakban él. Nyilvánvaló az Ideglelés (The Blair Witch Project) vagy a [Rec] hatása, a The Tunnel mégis elég sok eredeti elemet tartalmaz ahhoz, hogy megálljon a saját lábán, és van benne néhány igazán rémítő jelenet. Horrorfilm, a szó igazi értelmében. Örültem tehát, amiért a legvégére hagytam.

Ha nem is voltam mindennel elégedett vele kapcsolatban, a Telihold (Lună Plină) Fesztivál különleges rendezvény volt, félénk, de ígéretes első kiadással, amin örömömre szolgált részt venni. Visszatekintve mégis elégedetlen vagyok valamivel, amit bármennyire iegyekeztem mellőzni a vetítések alatt, szinte mindvégig ott „kísértett”: a közönség. Lenne pár kérdésem azokhoz, akik részt vettek, és így viselkedtek. Ha egy film több mint félórája megkezdődött, mégis miért éreztétek szükségesnek, hogy beüljetek a vetítésre? Épp ennyire lenyűgöznek a mozgó képek, amelyeknek úgysincs már értelmük, ha nem láttátok a film elejét? Mintha nem lett volna elég, hogy az improvizált mozikban nehéz volt filmet nézni, hacsak nem az első sorban kaptál helyet. Aztán: tényleg égetően szükséges volt hangot adni a véleményeteknek, még akkor is, ha a hangosítás nem igazán volt „mall-os”? Hova lett a suttogás vagy a vetítés végére tartogatott vélemény? Vagy a túl sok otthoni, számítógép előtti filmnézés miatt elfelejtettétek, hogyan kell a moziban viselkedni? A The Rocky Horror Picture Show persze kivétel volt, azon a vetítésen a közönséget biztatták a zajos megnyilvánulásra – ennek ellenére a nézők többsége csendben figyelt, kivéve a rajongókat, akik tudták, mit kell csinálni. Máskor viszont úgy éreztem magam, mint egy vakoknak szóló vetítésen, amelyen hangok mesélik el körülöttem, hogy „úristen, levetkőzik!” vagy „na nézd, most meg összeverekednek” (valahogy így fogalmaztak).

Beszámolóm elején írtam a román műfaji film szükségességéről. Most viszont – anélkül, hogy véleményemmel sarkítanék és mindenkit egy kalap alá vennék – kezdem azt hinni, hogy a romániai közönség nem áll készen arra, hogy ilyen értelemben teljes filmművészete legyen.

(Fordította: Buzogány Klára)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.