„Minden nap, amit idegenben töltesz, egy kihívás”

Beszélgetés a Szülőföld, szex és más kellemetlenségek alkotóival

A 12. Filmtettfeszt első nagyjátékfilmje teltházas közönségre és kimondottan élénk érdeklődésre lelt. A számtalan kényes kérdést boncolgató Szülőföld, szex és más kellemetlenségek alkotóival (Kincses Réka rendező, Rácz Erzsébet forgatókönyvíró, Kerekes Krisztina és Tóth Attila színészek) Gergely Zsuzsa, a Kolozsvári Rádió munkatársa beszélgetett a film vetítése után.

Itthon egyre többen emlegetik Németországot, mint paradicsomot, hogy ha már Nyugat-Európába megyünk, akkor oda menjünk. Ott rend és biztonság van, az emberek normálisak, egészséges a gondolkodásmód. De most megnéztem ezt a filmet és rájöttem, hogy ott csak a gyep szebb, mert többször nyírják, öntözik, és nem tapossák össze, de amúgy az ott lakók élete semmiben nem különbözik a romániai kispolgár életétől. A te filmed is tulajdonképpen magánéleti és nem feltétlenül társadalomtörténeti jellegű. Mind a négyetektől kérdezném, hogy ezt magánéleti problémaként élitek meg, vagy van benne társadalomtörténeti kritika is?

Kincses Réka: Abból a jelenségből indultunk ki, hogy Németország tele van nagyon jól beilleszkedett kelet-európai bevándorlókkal. Nemcsak magyarokkal – magyarok nagyon kevesen vannak –, hanem van sok orosz, mindenféle, akiken nem látszik, hogy nem lennének németek. Stuttgartban, Bajorországban rengetegen vannak. Németországban nagyon sokszor arról van szó, hogy bevándorlóország, és nekem az tűnt fel, hogy a kelet-európaiak nagyon jól integráltak. Ebből indultunk ki és lett belőle egy magánéleti történet, ami arról szól, hogy mindegy, hol zajlik: amitől egy élet szép vagy nehéz, vagy könnyű, az ugyanaz. Az ország olyan, mint egy kulissza.
Rácz Erzsébet: A film nem a németországi németekről, hanem a bevándorlókról szól, a németországi kispolgár egy kicsit más. Tehát az az érdekes, hogy a bevándorlók megpróbálnak németebbek lenni a németeknél. Németekké akarnak válni, és ez a legnagyobb hibájuk. Nem akarják megőrizni önmagukat, hanem megpróbálnak valami mássá válni, és ettől idegenekké válnak egy országban, ahol megpróbálnak otthonra találni.

Akkor ezzel függ össze, hogy a film szereplői egymás között németül beszélnek? Ez egyfajta megfelelési kényszer?

K.R.: Igen, én ismerek olyan történeteket, hogy az emberek otthon németül beszélnek, főleg a gyermekek előtt, aztán egy idő után már németül beszélnek, mert nehéz mindig átváltani stb.

Nem irigyelem őket. Kíváncsi vagyok, hogy ők önmagukat irigyelik-e.

K. R.: Na jó, de azért ez itt ki volt élezve.

Ti rengeteg ilyen helyzettel találkoztatok: van-e köztetek irigylésre méltó is? Tehát van olyan, akinek a beilleszkedési módszere sikeres volt?

K. R.: Én először 1990-ben találkoztam a Németországban élő bevándorló magyar prototípusával. A szüleim barátai között volt sok orvos, aki kivándorolt. Van egy olyan emlékem, hogy egy fehér nadrágba öltözött, fehér inges úriember egy fehér Mercedesben visz engem Nürnberg és nem tudom mi között az autópályán, és mesél nekem a látványosságokról, mutatja az országot. Megérkezünk egy étterembe és brutális akcentussal rendel németül, de játszik egy szerepet. Ezt mind eljátsszuk. Én is.

Azért mondtam, hogy ugyanúgy kispolgárok a szereplők, ahogy mi magunk.

K. R.: Persze. Amikor az élet értelme egyfajta anyagi mérce. Megfelelés és anyagi mérce. Ez egy nagyon domináns dolog most nálunk is, nem kell Németországba menni. Itt is épülnek a lakóparkok, itt is mindenki pucolja az autóját – de ez nem is rossz. Csak ez egy jelenség. És Németországban ez már nem így van. Ők ezen a jóléti őrületen már túlléptek, tehát rengeteg német sokkal lezserebb, lazább. Ők lehet, hogy itt a filmben nem tűnnek fel olyan erősen. De sokkal kevésbé fontos számukra már az, hogy stimmeljenek ezek a szimbólumok, hogy milyen autót vezetsz, hogy milyen ruhában vagy, mekkora házat építettél nemrég. Ez itt [Romániában] most sokkal fontosabb. És Németországban is nagyon fontos volt az 50-es, na jó, a 60-as években. És nagyon fontos azoknak a kelet-európaiaknak, akik kimennek oda. Meg azoknak is, akik itthon maradnak. [Nevet.]

Például az anyósom készíttetett magának egy rozsdás kerítést, nagyon sok pénzért. Mert a rozsda egy olyan attribútum Németországban, ami elegáns, ami sikk, amiért fizetünk. De ez már nagyon „vájt fülű” dolog, nagyon értelmiségi. Érdekes pillanat volt, amikor anyukámmal álltunk az új kerítés előtt, és kérdeztük, hogy ez mi. Mondta, hogy ez egy szép, új, drága kerítés. De miért rozsdás? Attól szép, hogy rozsdás. Tehát ez ilyen. Ez majd egy következő film témája. Ehhez el kell teljen 50 év jólétben, hogy ezt az ember felfogja. De ez magánéleti történet egyébként, egy csomót beszéltünk ezekről a dolgokról…

Nagyon erős iróniát használsz: ezek a kis erőfeszítések, kínlódások elég nagy hangsúlyt kapnak.

K. R.: Igen, mert nincs teljesen eldöntve, hogy ez egy vígjáték a bevándorlókról vagy pedig egy pszichológiai dráma.

Én nagyon szeretem az esendő embereket, szerintem szeretetre méltóbbak. Tehát mi a te nagy bajod Németországban, Krisztina? Úgy tudom, van külföldi tapasztalatod. Mennyire ismerős az a szituáció, amit eljátszasz a filmben. Van-e tapasztalatod ilyen típusú családokkal, ilyen típusú emberekkel, illetve mit gondolsz a karakteredről?

Kerekes Krisztina: Az első kérdésed egy forgatókönyvi kérdés, így mindenki másképp tudja megválaszolni. Nagyon jól ismerem a honvágyat, mivel Sepsiszentgyörgyön születtem, de huszonkét éve Ausztriában élek. Nem én döntöttem, úgyhogy más eset ez, mint a filmbeli karakteré, Zsuzsié, de valahogy könnyebb is. Pont ezzel a stuttgarti kispolgári dologgal Ausztriában így nem találkoztam, de persze, vannak hasonlóak. Nem ismerem ezt a folyamatot, hogy az emigránsok próbálnak osztrákosabbak lenni az osztrákoknál. Persze, vannak párhuzamok a szerep és közöttem, ahhoz, hogy el tudjam játszani, mert én nem vagyok színésznő. Réka az én biográfiám után írta át a szerep előéletét és még pár dolgot a forgatókönyvben, így a munka során a vonal a fikció és a realitás között nagyon vékony volt. Ezzel játszott, hogy hol van vége Zsuzsinak, és hol kezdődik Krisztina.

Akkor végül is a forgatókönyvíró tudja a legjobban megválaszolni, hogy Krisztina férje, Sándor ott lett ilyenné, vagy Sándor egyszerűen ilyen.

K. R.: Ő ilyen. Ő csak használja ezt a világot. Az ember mindig külső dolgokra keni, amit nem szeret magában, amiért szenved, vagy amiért elégedetlen. Ezért általában a körülmények a hibásak, vagy valaki más. Sándor úgy érzi, hogy azért kell neki ennyire robotolni, ennyire gürcölni, hogy megtalálja a helyét egy idegen világban. Ő mindenhol ilyen lenne, nemcsak Németországban.

Én azt hittem, hogy őt teljesen átgyúrta az új világ, azért idegenednek el egymástól. De mit keresnek ők így egymás mellett? Mert hogyha ő kezdettől fogva ilyen, akkor eleve csőd az egész. És nem is kell semmire kenni. Két ember összeházasodott. Lehet, hogy egymásba szerettek őrült módon, de nem volt mit keresniük egymás mellett és egy jobb világban sem találták meg egymást.

K. R.: Szerintem összemossák a dolgokat. Nem tudom, magamból inspirálódtam. Amikor elégedetlen, boldogtalan vagyok, nem vagyok megelégedve a házasságommal, akkor elkap egy olyan érzés, hogy otthon minden jobb lenne. Ez azért van így, mert én itt idegen vagyok. De ha itthon lennék, akkor valószínűleg ugyanilyen problémáim lennének, de akkor azt mondanám, hogy ez azért van, mert nem mentem el idejében.
Tóth Attila: Én is emigrációban élek, Párizsban, bár Budapesten születtem. Ez általában úgy megy, hogy az ember egyszer csak Párizsban úgy gondolja, hogy otthon minden jobb lenne. Akkor hazamegy, és Budapesten meg rájön, hogy Párizsban minden jobb lenne, és akkor visszajön. Mindig van egy ilyen hezitálás.
R. E.: Rengeteg emigránssal beszéltünk, és a személyes történetekben mindig volt valaminek a keresése. Én is elmentem. Utólag nem is tudtam, hogy miért mentem el.
K.R.: Szerintem most sem tudjuk.
R.E.: Próbáltam válaszokat keresni, mert egy idő után fájdalmassá válik a hontalanság. Nagyon fáj az, amikor sehol nem vagy otthon, és azt hiszem, hogy ezt a fájdalmat valamilyen módon a kapcsolatodban, valamint a munkahelyeden is feldolgozod. Tehát ez benne van a pszichédben. Ha megtalálod, hogy miért mész el, akkor valahol a lelkedben egy darabot az otthonból is meg tudsz találni.
K.R.: Nekem erre az az elméletem, hogy az megy el, aki azelőtt sem volt otthon. Emlékszem, hogy az elvágyakozás kb. ugyanolyan intenzív volt, mint a honvágy. A világatlaszt lapozgatva ültem otthon… Például, hogy most akkor lemegyek stoppolni a Kolozsvár táblához és nem jövök vissza soha többet. Egyszer csak azonban… elfogyott a pénz, vagy haza kellett jönni.
T.A.: Szerintem a magyarokban meg a románokban is van egy ilyen kelet-európai öngyűlölet. Annyira utáljuk a saját népünket, hogy szeretnénk tőle megszabadulni. Arra emlékszem, hogy Cioran füzeteiben is van egy ilyen, hogy a románokat annyira utálja. A magyaroknál is megvan, bennem is van.
K.R.: Én irigylem azokat az embereket, akiknek nincs ilyen problémája. Aki otthon tud maradni, az valamilyen módon sokkal jobb.

De mi a különbség aközött, hogy itthon ülsz négy fal között vagy ott? Miért mennék el, hogy ugyanezt a kicsi gyepet rendezgessem, ugyanezt a házat tartsam tisztán, és ugyanígy unjam a férjemet? Miért cipeljem őt is magam után?

K. R.: Hát de nem? De, bizony.

Szerinted hogy folytatódik a film?

K. R.: Elválnak. Zsuzsi hazaköltözik, beiratkozik a közgazdaságtan-informatika szakra, Kolozsvárra. Elvégzi. Most nagyon improvizálok. Elvégzi, és utána talál egy állást. És akkor öt év múlva elkezd azon gondolkozni, hogy visszamenjen Németországba. Nem tudom.
R.E.: Nem válnak el, megoldják.
K.R.: Vagy megölik egymást. Attól függ, hogy milyen műfajban szeretnénk utazni.
R.E.: Szerintem az már egy energia, ha el tudsz menni és ki tudod bírni. A kihívás óriási energiákat tud adni. Ha itthon ülsz, belesüppedsz az unalomba, a letargiába. Minden nap, amit idegenben töltesz, egy kihívás, mert bizonyítani akarsz.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.