Vérszegény szörny(ű)film

Genndy Tartakovsky: Hotel Transylvania – Ahol a szörnyek lazulnak

A műmiszticizmustól és fanyarú negédességtől túlcsorduló Alkonyat-saga talán örökre bevéste a nyugati világ ikonikus figuráinak fenntartott pantheónba a brukolakhoszokat és lycantroposzokat. Azt viszont, hogy a vérszopó humanoidok visszaköszönnek ránk, még mielőtt az emberiségnek sikerülne kiheverni a Stephanie Meyer-könyv megfilmesítése által okozott iszonyatos léptékű kollektív szellemi öngyilkosságot, ráadásul animált CGI-köntösbe csomagolva, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Persze jól tudjuk, hogy alig van olyan kisdiáklány, aki nem ismeri az említett, vámpírmítoszba bújtatott Rómeó és Júlia-történetet, mégis nagyot néztem Genndy Tartakovsky Hotel Transylvania – Ahol a szörnyek lazulnak című animációs filmjén.

Kőhalmi Zoltán humoristát parafrazálva azért van annyi vámpíros film, mert az egyik film megharapja a másikat, amitől az szintén vámpírossá válik. A viccet félretéve, nem arról van szó, hogy zsigerből elutasítom a kultikus rémlény Hollywoodban manapság oly divatos mítoszát (lásd például Russell Crowe Harker című filmtervét, amely az 1897-es Bram Stoker-regényhez nyúlna vissza,) vagy akár szerzői vonalon való elmefoglalását (például Tomas Alfredson: Engedj be!), sokkal inkább az zavar, hogy a 21. század drakulái, vérfarkasai, múmiái, frankensteinjei stb. nem hasonlítanak ősapáikra – amely akkor is kötelező lenne, ha épp animációs filmről van szó.

Kép a Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak című animációs filmből

Genndy Tartakovsky (avagy Gennagyij Tartakovszkij) Hotel Transylvaniája ugyanis az említett szörnyeket gyűjti vászonra, de igazából semmit sem kezd velük. Drakula gróf kastélyában ötcsillagos luxusszállodát működtet, ahol az emberek rémisztgetésébe belefáradt szörnyek kedvükre pihenhetnek, távol az élők világának zajától. (Eddig ugye semmi új, hisz már a Pixar 2001-es Szörny Rt.-jében találkoztunk ezzel a poénnal: a szörnyeknek elegük van az emberekből.) „Kislánya” 118. születésnapjára partit szervez, ahol felvonul a szörnyek krémje, Mavist azonban nem hatja meg a társaság – egyetlen vágya, hogy kiruccanjon az emberek világába, amelytől apja mindeddig távol tartotta. Ezúttal sem tesz másként, a sors azonban egy emberi lényt hoz a békés szörnyszállóra, ami fenekestől forgatja fel a hőseink életét, illetve ülteti seggre a film történetét. Jonathan és Mavis ugyanis kölcsönösen egymásba habarodnak, ami előre borítékolja a csöpögős happy endet.

Kép a Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak című animációs filmből

A vámpírlét és a szerelem kérdése összeegyeztethetetlenségének, összeegyeztethetőségének animációs filmben való megjelenítése azonban sem a prodesse, sem a delectare elvi „követelményének” nem felel meg – egyértelmű célja: a hátulgombolósban járók, illetve azok szülei között is terjeszteni a „vámpírjárványt”. És igen, úgy gondolom, hogy egy olyan film, amelynek potenciális célközönségébe tartoznak a gyerekek, mutasson, vagy legalább próbáljon meg túlmutatni a kliséken és fogalmazzon meg tanulságot. Természetesen valamivel komolyabbat, mint a külvilág elfogadásának a fontossága vagy a tinédzserek önállóságra való törekvésének atyai beletörődése.

A filmnek persze nem a „tanulsághiány” a legnagyobb negatívuma, hanem az, hogy a sztorinak egyáltalán nincs súlya – felvonulnak előttünk kultúránk legismertebb szörnytípusai (abba most nem bonyolódunk, hogy hogyan férnek meg egymás mellett a különböző mitológiájú „alakok”), a rendező azonban nem tesz egyebet, csak össze-vissza szaladgáltatja őket a vásznon. A szörnyeknek azonban nem sikerül kiemelniük a filmet a szürkeségből és így iskolapéldájává válik annak, hogy mi lesz egy rendkívül ígéretes alapsztoriból, ha nem társul hozzá egy csipetnyi dramaturgia. Hisz anélkül éppen olyan vérszegény a film, mint az, akit megcsapolt Drakula gróf.

Kép a Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak című animációs filmből

Persze, ha úgy vesszük, hogy a film újabb adalék lehet az erdélyi Drakula-mítoszhoz, ezért talán nem árt, ha mégiscsak letudjuk. Sőt elképzelhetőnek tartom, hogy azoknak a transzilván harcosoknak, akik Drakula grófhoz hasonlóan szívnák ki annak vérét, aki továbblát Erdélynél, és az autonómián kívül más szót is ismer, még katarzisban is lesz részük, amikor meglátják Jonathan hátizsákjában a magyar zászlót. Maga a film azonban egy vámpírszemfognyival sem jobb az Alkonyatnál, hisz sem Tartakovsky sajátos képi világa, sem pedig az alaptörténet nem hoz katarzist a néző életébe. Szórakozni pedig már rég nem tudunk, hisz csak a leheletnyi esztétikai érzékünk tartja bennünk a lelket, amíg azt is ki nem szívják az egyre nagyobb teret hódító vámpírok.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.