Friedkin és a moral insanity

William Friedkin: Killer Joe / Gyilkos Joe

William Friedkin rendező neve szervesen kapcsolódik az úgynevezett Ó-Hollywood (értsd, a klasszikus hollywoodi stúdiórendszer) bukását követő Új-Hollywood felvirágzásához.

A klasszikus hollywoodi stúdiórendszer felépítménye az ötvenes évek második felében kezdett el recsegni-ropogni: sokan William Wyler Ben-Hur című, 1959-es filmeposzában vélik felfedezni Ó-Hollywood hattyúdalát. Az ezt követő időszakban bukkant fel az amerikai filmes prérin egy olyan alkotógeneráció, amelynek tagjai egyetemet végzett szakemberek voltak (értsd, nem csak a stúdiókban lopták a szakmai tudást).  A szakmai kánon általában hat nevet emleget, amikor Új-Hollywood megalapozásáról beszél: Martin Scorsese, Steven Spielberg, George Lucas, Francis Ford Coppola, Brian de Palma és John Milius. Természetesen voltak mások is, akik a szép új világ létrehozásán dolgoztak. Például William Friedkin, akit a nagyközönség elsősorban az 1973-as Ördögűző kapcsán ismert, de másik „főműve”, az 1971-es A francia kapcsolat is jelentős szakmai és közönségsikernek örvendett. Az idén 77 éves rendező terjedelmes életművében szerepel szinte minden, ami (zsáner)filmben elképzelhető: kamaradráma (Harold Pinter Születésnapjának 1968-as filmváltozata); természetfeletti horror (a már idézett Ördögűző mellett talán az 1990-es A vérszomjas dadát (The Guardian) érdemes megemlíteni); valamilyen alműfajú thriller (az 1977-es A félelem ára-remake Wages of Fear / Sorcerer, az 1987-es Sátáni megszállottság / Rampage, a 2003-as Veszett vad / The Hunted); vígjáték (Haláli meló / The Brink's Job, 1978); bűnügyi film (az 1980-as Portyán / Cruising, az 1985-ös Élni és meghalni Los Angelesben / To Live and Die in L.A., az 1995-ös Jade); sportfilm (Csont nélkül / Blue Chips, 1994). Vannak ezek között kiváló, jó, tűrhető és kimondottan gyenge filmek is.

Kép a Gyilkos Joe / Killer Joe című filmből

2006 táján történt, hogy Friedkin találkozott Tracy Letts drámaíróval. A találkozás eredménye a helyenként szürreális, Bogárűző című thriller (Bug, 2006), aztán egy öt éves szünetet követően (ami alatt Friedkin nem rendezett mozifilmet, mást is alig) a Gyilkos Joe című film. Már a Bogárűzőn érződik, hogy a sok hullámvölgy és közepes minőségű, sikerű film után Friedkin visszatér a gyökerekhez, vagyis a stúdió- és közönségközpontúság tagadásához. (Az is igaz, hogy a két említett opusz stúdiófüggetlen filmként készült el.) A mára már nagy öregeknek számító új-hollywoodi hatosfogat (talán Scorsese kivételével) egy pillanatra sem vesztette szem elől a közönség szórakoztatásának szent célját. Nos, úgy tűnik, hogy a régi-új Friedkint nem érdekli a szent cél. A Gyilkos Joe a világ számtalan országában 18-as korhatárbesorolást kapott, de gyenge idegzetű és szórakozni vágyó nézőknek sem ajánlott.

Kép a Gyilkos Joe / Killer Joe című filmből

Ha két szóban akarnám összefoglalni a filmet, azt mondanám: moral insanity. A James Cowles Pritchard doktor által 1835-ben megalkotott kifejezés sommásan annyit tesz, mint a moralitás morbid elferdülése, az intellektus sérülése nélkül. Erkölcsi elmezavar. Új filmjében Friedkin egy ilyen világot vizionál a néző elé. A konkrét helyszín egy álmos texasi kisváros (érdekes, hogy Texast valamiért nagyon sokan ilyen deviáns módon képzelik el – vajon miért?), annak minden rekvizitumával: lepattant lakópark, pittbull, cowboykalap és farmernadrág, Harley Davidsonos rosszfiúk, nagy terepjárók, olcsó dobozos sörök halmai, seriff svádájú nyomozó, satöbbi. Egy dolog hiányzik, és ez a rendezői koncepció szempontjából fontos: a texasi filmekben előbb-utóbb előkerülő poros tér. Friedkin története mindvégig zárt terekben zajlik, még akkor is, amikor kiviszi figuráit a szobából. Ez is arra utal, hogy a rendező visszatér azokba a klausztrofóbiát árasztó szűk terekbe, ahol annak idején, karrierje kezdetén jól érezte magát. Ezekben a terekben mozog az a pár ember, akit a címszereplő többször is családnak nevez a történet során. De kérdem én, miféle család az, melynek tagjai szép egyetértésben eldöntik, hogy elteszik láb alól a családfő korábbi feleségét, annak jelentős életbiztosításának bekasszírozása érdekében?

Kép a Gyilkos Joe / Killer Joe című filmből

A sörhasú texasi tahó (Thomas Haden Church), annak új felesége (Gina Gershon) és a korábbi házasság két gyümölcse (a lúzer drogdílert alakító Emile Hirsch és az elátkozott naivát játszó Juno Temple) azonban tudja, hogy saját kezűleg képtelenek kivitelezni a nagy tervet. Ezért gyilkost bérelnek. Joe Cooper (Matthew McConaughey) munkaidőben bűnüldözéssel foglalkozik, utána viszont jó pénzért embereket öl. Az egyezség létrejön: Killer Joe huszonötezer dollárért elvégzi a piszkos munkát, a családé a biztosítási összeg maradéka. Van azonban egy bökkenő: a szaki előre kéri a zsét, a bájos famíliának viszont nincs egy vasa sem. Ezért aztán Joe zálogot követel, mégpedig azt, hogy szabadon élhessen az átkozott naiva bájaival, amíg a pénz befut a számlára. És ettől a pillanattól kezdve beindul az aljasság, a perverziók, az immoralitás förtelmes láncreakciója. Friedkin gátlástalanul (sőt, helyenként szinte kéjelegve) használja ki a borzalmas figurák karakteréből természetszerűleg fakadó helyzeteket. Ha tetszik, a végleteken túlig. A néző hosszú ideig úgy érzi, nincs kivel azonosulnia a szereplők közül. Ebben a világban mindenki velejéig romlott. A rendező azonban tudja, hogy ez az a pont, ahol engednie kell a befogadói elvárásoknak. A film végén tehát, egy rettenetes jelenetet követően (nem írom le, sokan megtették, de igazából látni kell), megmenti az átkozott naivát, hogy a néző úgy menjen ki a moziból: mégis van remény.

Kép a Gyilkos Joe / Killer Joe című filmből

Úgy gondolom, igazi visszatérést lát, aki megnézi a Gyilkos Joe-t. A pengeéles dialógusokkal megspékelt százkét perces kamara-rémálom igazi filmélmény. Sőt, megkozkáztatom: annak ellenére, hogy nem ír vele filmtörténetet, mint például az Ördögűzővel, ez a direktor legütősebb alkotása. Legalábbis mind a mai napig. Kérdés, mi jöhet még?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.