Diploma helyett

Nicolas Winding Refn-portré 1.

A mai napig csupán egy valaki volt képes Lars von Trier babérjaira törni nemzetközi fronton, bár a dán keményfiúnak azért még alaposan meg kell dolgoznia azért, hogy a nagyérdemű ne kérdezzen vissza neve hallatán. „Ki az a Nicolas Winding Refn?” „Tudod, a Drive rendezője…” „Jaj, fogalmam sincs, ki az, de Ryan Gosling nagyon cuki!” Ki ez a tehetséges fickó, aki hosszú éveken keresztül burkolózott az ismeretlenségbe? Mivel van kikövezve a Koppenhágából Hollywoodba vezető út? Hogyan lehet a totális anyagi csőd ellenére is világhírnévre szert tenni? Nicolas Winding Refn életútját megismerve ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk.

A család szégyene

1970. szeptember 29-én a kis Nicolas szakmailag a legoptimálisabb helyre született. Apja, Anders Refn neve ismerősen csenghet, ugyanis többek között Lars von Trier vágójaként tevékenykedett (Breaking The Waves / Hullámtörés, 1996; Antichrist / Antikrisztus, 2009), és a mai napig számos skandináv és nemzetközi produkció viseli kéznyomát, anyja, Vibeke Winding pedig operatőr és standfotós. „A szüleim a francia újhullámon nevelkedtek. Nekik az volt az Isten, számomra viszont az volt az Antikrisztus. És hogyan is állhatnál jobban bosszút a szüleiden, mint hogy olyasmit nézel, amit anyád biztosan utálna: amerikai horrorfilmeket. Amikor megnéztem A texasi láncfűrészes mészárlást, rájöttem, hogy nem rendező akarok lenni, nem forgatókönyvíró akarok lenni, nem producer akarok lenni, nem operatőr akarok lenni, nem vágó akarok lenni, és hangmérnök sem akarok lenni. Egyszerre az összes akarok lenni” – mondja.1

Tízéves korában szülei elváltak, így anyjával és mostohaapjával Manhattanbe költözött, ahol eléggé önmagára volt utalva. Gyerekkorát elvadult tinédzserként és mohó diszkópatkányként töltötte – ez az időszak kiváltképp meghatározó volt számára, pesszimizmusa és erőszakos látásmódja ebben a periódusban alakult ki. Érthető módon, ekkor nem is volt egyéb vágya, mint hogy felhívja magára a figyelmet, és hogy híres lehessen. Elmondása szerint a New York-i éjszakai élet megtapasztalása olyan hatással volt rá, mint ha maga Faust vitte volna kísértésbe.2 Hét év után hazalépett szülőföldjére érettségizni, utána viszont ismét visszatért a tengerentúlra, mivel sikeres felvételijének köszönhetően felvették a New York-i American Academy of Dramatic Arts-ra. Amerikai akadémiai pályafutása viszont nem tartott sokáig, ugyanis fokozódó elégedetlenkedése folytán kialakult frusztrációja következtében az egyik tanórán egy asztalt tört ripityára az osztályterem falán. Tettét nem színészi képességként könyvelték el, így a felbosszankodott Refnt az eset után eltanácsolták. Ezután megint hazalépett Koppenhágába és a Dán Nemzeti Filmiskolával próbálkozott – ismét sikertelenül. Refn egyszerűen nem bírta elviselni, hogy kioktatják.

Az amerikai életmód megtanította arra, hogy semmi esetre sem érdemes feladnia terveit. Ha valamit el akar érni az életben, akkor saját magának kell megteremtenie a megvalósításhoz szükségek feltételeket, ennek pedig semmi köze nincs az iskolához. Első rövidfilmjét (melyben író, rendező és színész is volt egyben), melyet eredetileg a felvételire készített, egy helyi kísérleti televíziós csatorna, a TV Stop tűzte műsorra, amit egy dán producer felbukkanása követett, aki közel 100 millió forintnak megfelelő dán koronát ajánlott fel, hogy egy nagyjátékfilmet gyúrjon a sztoriból.

Így történt, hogy a 24 éves, tapasztalatlan kölyökre hirtelen egy egész világ szeme szegeződött, amikor 1996-ban megrendezte első egészestés alkotását, a végtelenül erőszakos Elátkozott várost (Pusher). Az öreg Refn maximálisan meglepődött, ugyanis szüntelenül azt hajtogatta fiának, hogy filmes képzettség nélkül képtelenség filmet rendezni… Nos, úgy tűnik, nagyot tévedett.

Koppenhága legalja. A Pusher-trilógia

„Ha visszatekintek, akkor éppen az Elátkozott város a legkevésbé kedvenc filmem” – nyilatkozta nem más, mint maga a film szülőatyja.3 Pedig ez a mára már kultikussá vált film indította útjára karrierjét, amely a naiv és arrogáns idealistából kőkemény üzletembert faragott, és megtanította, hogy bizony, még a művészet is a pénzről szól. Refn nyíltan vállalja, hogy a trilógia megírása során bátran merített a Scorsese-féle Aljas utcákból (Mean Streets, 1973) és John Cassavetes Egy kínai bukméker meggyilkolása című filmjéből (The Killing of a Chinese Bookie, 1976), valamint Ruggiero Deodato, Gillo Pontecorvo és William Friedkin alkotásai is nagy hatással voltak rá. A világ legboldogabb nemzetének fővárosával kapcsolatban senki nem asszociálna a drogok, a bűnözés és a prostitúció embertelenségére, a dán művész mégis vérfagyasztó képet fest Koppenhágáról. Talán még az oda készülő emigránsokat is meg lehetne győzni arról, hogy itthon maradjanak, ha előbb levetítenék nekik a trilógiát.

Az Elátkozott város főhőse, Frank (Kim Bodnia) kispályás drogdíler, a koppenhágai alvilág piciny kis építőkockája. Egy balul elsült heroinügyletnek köszönhetően hirtelen szédítő méretű adósságban találja magát, és sürgősen pénzhez kell jutnia, hogy ne okozzon csalódást Milónak (Zlatko Burić), a helyi szerb maffiafőnöknek. Milónak ugyanis nem ajánlatos csalódást okozni. Frank viszont egyre rosszabb döntéseket hoz, helyzete egyre kilátástalanabb lesz, ráadásul a rendőrséget is a nyakába szabadítják.  A széria második része közel tíz évet váratott magára, így a 2004-ben megjelent Elátkozott város 2. (With Blood on My Hands: Pusher II) már egy sokkal átgondoltabb és érzelmileg érettebb alkotás, mely lazán kapcsolódik az első részhez. Míg első alkalommal Frank életútját követhettük nyomon, ezúttal egykori partnere, Tonny (Mads Mikkelsen) lesz a központi szereplő. A börtönből szabadulva megtudja, hogy apa lett, de bármennyire is szeretné, soha nem lesz képes eljátszani a családfő szerepét. Saját apja, a helyi maffia oszlopos tagja a végtelenségig sakkban tartja kisemmizett fiát, mondván, hogy óriási összegekkel tartozik neki. Más választása nem lévén, Tonny beáll hozzá, hogy „ledolgozza” tartozását, sorsa viszont ugyanolyan nyomorultul alakul, mint egykor a Franké. A harmadik részben (Pusher 3 / I'm the Angel of Death: Pusher III), melyet szorosan a második után, 2005-ben mutattak be, az első részben megismert Milo válik főszereplővé, a nézők szeme előtt ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy igazából ő is csak egy apró porszem a gépezetben, az ő szava és élete sem ér többet bárki másénál. Kiégett, megöregedett, az ő sorsa is ugyanolyan kilátástalan, mint az előző részek hőseié.

Refn minden egyes munkájában krízishelyzetekbe ágyazva mutatja be (anti)hőseit, olyan lehetetlen szituációkba helyezve őket, melyekből csak komoly áldozatok árán szabadulhatnak. A trilógia főszereplői, Frank, Tonny és Milo mindhárman nagyszájú semmirekellők, bár valahol mélyen egyikük sem büszke önmagára, és arra, hogy mivel foglalkozik. Ennek ellenére mégsem tudnak megszabadulni attól a fertőtől, amely körülveszi őket, mivel ez az egyedüli tér, amit ismernek, és amiben otthonosan mozognak.

Annak ellenére, hogy busás összeg állt rendelkezésére, Refn mégis ügyesen lavírozott, hogy minimalizálja a kiadásokat. Leginkább külső helyszíneket használt, hogy ne kelljen fizetni a belsőkért, az autentikus környezet reprodukálása érdekében pedig úgy válogatta össze szereplőit, hogy néhány színészt leszámítva mind valódi bűnözők voltak. Bár a Pusher-trilógia nem feltétlenül a drogokról és a bűnözésről szól, hanem olyan emberekről, akik minden akaratuk ellenére képtelenek kiszabadulni ebből a bűnös környezetből, a néző megfelelő szerepbe helyezése érdekében a rendező eszméletlen mennyiségű brutális erőszakot alkalmaz. Ráadásul a képi világa is nyomasztóan sötét és kontrasztos (bár ez utóbbi a rendező színvaksága miatt van, filmjei kivétel nélkül mind ilyenek), minimális mesterséges fényforrást alkalmaz és nagyrészt kézikamerás felvételekből áll – mintha azért Refnt is megérintette volna a Dogma szele.

Reszketés és kíméletlen csőd

A nemzetközi körökben is óriási sikert arató Pusher-trilógia első része után Refn úgy döntött, hogy a hirtelen jött siker ellenére nem szeretne leragadni egy témánál és műfajnál, így a széria befejezése elé még beékelt két projektet. Minden áron be akarta bizonyítani, hogy népszerűsége nem csupán a szerencse műve, ez pedig kiválóan sikerült is neki. Ráadásul a Pusher miatt ráakasztott „genszterfilmes” jelzőt sem csípte túlzottan, ezért hamar meg is szabadult tőle.

Bár a Bleeder (Vérveszteség, 1999) megjárta magát a világ filmfesztiváljain, a dán nézőközönség köreit leszámítva mégsem aratott akkora sikert, mint elődje. A színészi gárda majdnem azonos a Pusherével, középpontjában pedig egy olyan baráti társaság áll, akik állandóan a videotékában lógnak (ahol egyikük dolgozik), és túl sok időt töltenek azzal, hogy ocsmány, Z-kategóriás filmeket néznek – ahogyan Refn is tette fiatalkorában. A rendező ezt a stilizált alkotást érzi magához a legközelebb, mivel olyan emberekről szól, akik filmeket néznek, ugyanakkor róla is szól, amint feszegetni próbálja a médium határait és a nézők tűrőképességét. A történet főhőse Leo (Kim Bodnia) és Louise (Rikke Louise Andersson), akik aránylag kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek, egészen addig, míg ki nem derül, hogy Louise terhes. A hír hallatán Leóból kitör az agresszív állat, veszélyeztetve érzi férfiasságát, így kétségbeesésében sorozatosan bántalmazza szerelmét, aki végül elvetél. Louise bátyja, Louis viszont bosszút esküszik, aminek következtében végül iszonyatos vérfürdővel egybekötve „oldják meg” nézeteltéréseiket.

Korábban már a Pusherben is feltűnt, a Bleederben viszont még hangsúlyosabb szerepet kap a zene – az üvöltő zene (Peter Peter, Den Gale Pose, Lovebites, Düreforsög, Goodiepal). Refn komoly szakértelemmel válogatta össze a feltörekvő indie és avantgárd dán bandák kreációit a filmzenéhez, ezzel nekik is esélyt adva a bemutatkozásra. Az alkotás amúgy filmes utalásokkal is tele van zsúfolva, az egyik legendás jelenet, amint Mads Mikkelsen egy szuszra közel száz rendező nevét darálja le a videotéka egyik kliensének.

A forgatás után óriási botrány keveredett, a Dán Színészek Szövetsége támadta a rendezőt, mivel a színészek beszámolója alapján munkamódszereit fizikailag és pszichikailag is veszélyesnek találta. Ugyanakkor a Szövetség azt ajánlotta a dán színészeknek, hogy lehetőleg ne dolgozzanak együtt a rendezővel, mert túlzottan veszélyes.4 Többek között talán ez is vezethetett ahhoz, hogy következő filmjét már Amerikában rendezte.

A Bleeder után úgy érezte, hogy eljött az ideje annak, hogy végre egy olyan filmet készítsen, ami kapcsán neve végleg bevésődik az emberek emlékezetébe. Ez a film lett volna a Fear X (2003), Refn első angol nyelvű produkciója. Ez a zseniális John Torturro főszereplésével készült hátborzongató pszichothriller egy meggyötört özvegy történetét meséli el, aki nem képes belenyugodni abba, hogy feleségét meggyilkolták. Új nyomok után kutatva állandóan a megfigyelő kamerák által rögzített, elmosódott felvételeket tanulmányozza. Refn ötletének megvalósításában nem kisebb nevek vettek részt, mint Hubert Selby Jr., akivel közösen írta a forgatókönyvet, valamint Brian Eno, aki a film zenéjét jegyzi.

A Fear X premiere a Sundance Filmfesztiválon volt, hatalmas sikert aratott a közönség és a kritikusok körében is, mégis totális anyagi csődöt jelentett. Amikor az egyik szponzor az utolsó pillanatban visszalépett, Refn személyi kölcsönt vett fel, végül pedig 1 millió dollárnyi adóssággal maradt. Ráadásul mindez akkor történt, amikor feleségével, Liv Corfixen színésznővel első gyereküket várták. A kétségbeesett rendező kilátástalan időszakáról még egy dokumentumfilm is készült (Gambler, r. Phie Ambo, 2006), amely Refn csődjéről és a család stresszes mindennapjairól szól. Közel 80 perces, leginkább egy elnyújtott reklámra emlékeztet: Nicolas számadatokkal bombázza a kamerát, felesége pedig pityereg az elvesztett összegek miatt. Az ideiglenes csőd, ha egyébre nem is, arra legalább hasznos volt, hogy ráijesszen egy kicsit az elszállt Refnre, aki korábban meg volt győződve arról, hogy akár a vizen is képes járni, most viszont be kellett ismernie, hogy örül annak, ha egyáltalán nem süllyed el. Azt is belátta, hogy a pénzszerzés kulcsfontosságú, hiszen mindig össze kell jönnie annyinak, amennyiből el tudja készíteni majd a következőt. A pénz nem fontosabb, mint maga a film, de kéz a kézben járnak, és mivel művészként egyben rabszolga is, valamiből meg kell vásárolnia szabadságát…

(Folyt. köv.)


1 Scott Foundas: Anger Management. DGA Quarterly, 2012 nyara. http://www.dga.org/Craft/DGAQ/All-Articles/1203-Summer-2012/Independent-Voice-Nicolas-Winding-Refn.aspx

2 Dennis Lim: Looking at an Inmate, Seeing an Artist, The New York Times, 2009. október 1.

3 Louise Mai Rasmussen: Nicolas Winding Refn: Som kunstner er jeg slave. Studie- og karrieremagasinet Moment, 2009. február.

4 Eva Plesner, Jakob Høyer: Nicolas Winding Refn trues med sagsanlæg, In: Jyllands-Posten Indland, 2000. május 5. (http://jyllands-posten.dk/indland/article3286291.ece)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.