A pocak és a Tao

Mark Osborne, John Stevenson: Kung Fu Panda

Rögzítsük az elején: az, hogy „a Shrek készítőitől” itt inkább csak ügyes reklámfogás, mivel ez a pandás mozi messze elmarad attól a színvonaltól. Amivel nem azt mondtam, hogy rossz. Alapvetően a DreamWorks „a-legkisebb-is-meg-tudja-csinálni” kedves sztorijainak láncába illeszkedik, és Kínában rekordsikert aratott, a kung-fu és a nemzeti kabalaállat együttes szerepeltetésének köszönhetően.

A film egy furán animált álomjelenettel kezdődik, amely valahol az ironizálás és a műfaj őszinte imádata között rajzolja túl a szamurájfilmek jellegzetes beállításait. Utána látványos ébredés: Po, a panda kigurul az ágyból, ledöccen a valóság deszkapadlójára, a szemünk meg újraélesít a DreamWorks újabb technikai teljesítményén. Utóbbi erénye, hogy a karakterek rajzfilmszerűségére és a gazdagon díszített környezet Kína-illusztráció jellegére koncentrál, ezzel megspórolva a nézőnek, hogy a sztori helyett az animáció valószerűségén kelljen ámuldoznia.

Po tehát egy konyhán dolgozik, amit nem csak hogy iszonyatosan un, de túlsúlyos pandaként el sem fér benne. Közben kung-fu mesternek álmodja magát, majd kézen-közön be is csöppen a völgy békéje fölött őrködő kung-fu iskola nem éppen nyugodt körülményei közé: épp a visszatérő főellenséget kellene legyőzni, és valamiért egyre többen azt hiszik, hogy ő az illetékes ebben a feladatban.

A film kedves magától értetődőséggel tesz-vesz a kung-fus filmek és cartoon networkos önreflexív rajzfilmek által kialakított képzeletvilágban. Po hálószobájában ott állnak az aktuális kung-fu mesterek kis figurái, sőt a film végén ezek közé ő is odakerül, és magával is játszik. Nyilván azóta már kaphatók a boltokban ezek a figurák, s valószínű, hogy a „rajzfilmesített” álomjelenetre hasonló pillanatképek fognak eszébe jutni róluk azoknak, akik játszani fognak velük. A tehetségtelen panda sikertörténetében benne van az a kung-fu (vagy egyéb harc-)misztika, ami a mozitörténet korai szakaszaiban volt jellemző az ifjabb rajongókra, a film azonban fáradtabban, több humorral, több látvánnyal, és több önreflexív poénnal adja elő ugyanezt ahhoz, hogy azt hihessük, ugyanazok a nagy tétek forognak kockán. A kiképzés során – ismerjük, az elején nem megy, aztán zenére, jól vágva beindul – Po lihegve megjegyzi, hogy elhiszem, hogy most kung-fusan titokzatos akarsz lenni, de mégis hova viszel. Szóval ez egy kung-fus film. Egy-egy kezdőkép láttán, amin faágak lógnak be a felkelő napba, azon örvendezhetünk, nahát, tényleg milyen szép kínásra, kung-fusra sikerült ezt csinálni. Közösen drukkolunk a médiavilág önteremtő sikeréhez, magunk is mélyen beágyazott részeseiként.

Na és akkor van még maga a sztoriba beletett tanulság, ami ahhoz képest ugyancsak rendben van, és még a tálalás se viszi le a lécet. A sokat szidott amerikai, könnyen fogyasztható taoizmus tanulságáról lenne szó, gyerek/kiskamasz közönségre kalibrálva. A film egyértelműen itt sem akarja túlszárnyalni önnön nyugodt, jó költségvetéssel felépített teljesítményét. Szóval végső tanulságként kiderül, hogy a hőst a lúzertől egy hajszál választja el, és ez a hajszálnyi különbség abban áll, hogy mersz-e magadban hinni. A nagy változásokhoz kis súlyeltolódások szükségesek csupán – a sárkányharcost sárkányharcossá avató titkos tekercset úgy varázsolja le a Mester Po-nak a plafonról, hogy felkavarja a barackvirágszirmokat, az egyik ráhullik a tekercs egyik végére, s így lebillenti. Po-nak az a baja, hogy kövér és hogy panda, s végül épp a pocakjával és jellegzetes panda-mozdulataival győz. Támaszkodj arra, ami van, használd az ellenség erejét, légy passzív, hogy aktív lehess, stb, stb. Mindehhez pedig Po a maga kommersz-vagánykamaszos szlengjével és ügyetlenségével a kung-fu kultúra porcelánboltjába becsöppenve épp úgy viselkedik, mint a kövér amerikai turista sablonja a csak kung-fus filmekből ismert kínai műemlékekben. Ezt a poént is visszaforgatja a film, és ez is, továbbra is, kellemes.

A film végén a feliratok alatt párat villantanak még a rajzolók: újravesszük a karaktereket, meg egy-két lezáratlan poént a filmből, minden szál el lesz varrva, minden jól sikerült arcvonás megjegyezve. Po mint a gyerekek kung-fu gyakorlóbábja puffan-ugrik egyik kockáról a másikra, a „hagyd a világot lenni, és te leszel a legerősebb” filozófiájának szimbólumaként. Ha már erről van szó, muszáj megemlíteni a vörös panda minimestert, aki folyamatos önmarcangolás és kétségek között készíti a reménytelen Pot a nagy feladatra. A mester mögött Dustin Hoffmann áll, ebből világos lehet, milyen jellegű kétségekről van szó. MIndez talán elég lehet ahhoz, hogy a „tudás mint megadás” vs. „veszítés mint kétség” bölcsességhalmazba belefeledkező nézők számára kissé transzcendálja a filmet a „jól-megcsináltuk-a-pénzerdért” egész estés rajzfilmek kategóriájából.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.