Álomkör

Ron Fricke: Samsara / Samsara – A lét örök körforgása

A Cronos (1985) és a Baraka (1992) alkotócsapata 20 év után gondolta tovább világunk képeit. A szöveg nélküli dokumentumfilm egyszerre esszé és videoklip környezetünkről, világunkról. A kérdés csak az, hogy a Baraka egzotikumához mit tud még hozzátenni az új opusz.

Kép a Samsara című filmből

Ron Fricke operatőr még Godfrey Reggio Koyaanisqatsijának (1983) és Powaqqatsijának (1988) képeiért felelt, amikor már megcsinálta saját non-verbális dokuját, a Cronost (1985). Az idő formai megjelenését slow-motion, vagy timelapse-képekben mutatta be, amely egyszerre volt meditatív és rövid szatíra. Nagyfilmje a Baraka (1992) lett, amelyben az „élet esszenciáját” kutatta végig a világban. A trilógia harmadik része, a címében jelzett körforgáson túl imádság és álom is lett egyben.

A nyitóképben a teremtés metaforáját láthatjuk: ázsiai táncosok félelmetes tekintete mered a nézőre, majd holttestek múmiáit mutatja a rendező, amelyek olyan benyomást keltenek, mintha aludnának. Az álomfolyamot még az is aláhúzza, hogy a film reklámjául is szolgáló ezerkezű nő lehunyt szeme és ébredése az egyik, ami keretet ad az utazásnak. Ez a motívum némiképp hasonlít a Barakáéhoz, ahol egy japán szerzetes merengő arca keretezte a képek folyamát. Fricke e filmjében összegyűjti motívumkincseit; visszatér a Cronosból ismert árnyék/idő, a felhők képe, a lassítások, a gyorsítások a Barakából, de még a Mont St. Michel dagályát is újra láthatjuk.

Kép a Samsara című filmből

A film saját visszatérő motívumai pedig az imamalom, a körfogás. Ezt keretezi a tibeti bhavacakra megrajzolása, amely az élet kerekének megjelenítése is. Ezt néhány szerzetes szorgosan, némi színes porral kirakja, majd szertartásuk után összekuszálják és a port egy pohárba helyezik. Ez a szertartás itt maga a film. Fricke nem is annyira a természet csodálatát akarta megmutatni, hanem azt, hogy mivé lett az ember és mivé lehetne. Folyamatosan érezni a film alatt, hogy vajon érdemes-e ezt az imát elmondani, ezt az életkereket megfesteni, ezt az álmot végigálmodni. A Barakával ellentétben most nem kapunk olyan egyöntetű választ a film végén, még a templomok markáns képe ellenére sem.

Kép a Samsara című filmből

A Samsara képeiben visszatérnek a Baraka portréi is. Ismét egzotikus arcokat látunk, ám ezúttal nem antropólogiai csodálat vagy lágy ártatlanság tekint le a természeti népek arcaiból, hanem keménység és kihívás. Látunk izmos és kitetovált apukát, ahogy lányát szeretgeti, önelégülten fegyverét markoló amerikai családot, Dubaiban plázázó konzumnőket, vágyakozó fegyenceket. Fricke saját közhelyét sajnos többször visszaidézi, amikor a szegénységet állítja szembe a gazdagsággal, vagy amikor a felgyorsított New York-i Grand Central Terminal embertömegét csodálhatjuk ismét. Az új film feszebb, mint húszéves elődje, kevesebb a leállós meditációs zene, szinte rögtön pörgös tempóba kezd.

Kép a Samsara című filmből

A groteszk fokozására ismét a gyárakat és a monstrumszerű építményeket hangsúlyozza ki az opusz. Ám míg a Baraka városszekvenciája kimerült a gyorsított mozgóváros/baromfiipar párhuzamban, Fricke most más állatot talált magának. A mészárszéken felhasított disznók képeire a rendező rávág egy plasztikázandó, terebélyes emberi hasat, majd az emberhez megtévesztésig hasonlító szexbábuk panoptikuma következik. Lehetséges, hogy ez már alaposan súrolja a hatásvadász giccs határát, de Fricke egyes szekvenciái nagyon jól mutatnak a 70mm-es filmszalagról. S hiába a csillogó Dubai képei, vagy az elhagyott tornádótól szétszaggatott város képe, mindkét helyen apokalipszisben élünk. Ezt csak aláhúzza a katonák felvonulásának tömegjelenete is.

Kép a Samsara című filmből

A Samsara helyenként túláradó egzotikumát a jól adagolt groteszkért tudja elfelejteni a néző, no meg Michael Stearns zenéjéért is, aki maga mellé véve Lisa Gerrardot és Marcello De Franciscit ismét nagyívű és kötelező soundtracket komponált a filmhez. A Samsara emellett egy helyen képes kilépni saját keretéből is: a performanszművész előadásánál, aki egy nyakkendős bürökratából válik szinte arctalan szörnyeteggé, miközben port, sarat és festéket ken magára; egyszerre expresszív és szuggesztív. A film körkörösségét a maga abszurditásában képes meglátni a rendező: az autópályák csomópontjai, a tehenek fejőrámái ugyanolyan kör alakúak, mint a Kába-kő körül forgolódó hívő muszlimok tömegei.

Ha a Samsara egy trilógia lezárása, akkor érdemes volt 20 évig várni rá. Ízig-vérig nagyformátumú film, amelynek csakis magyvásznon van létjogosultsága: hogy a körkörösség, az ima és álom értelmet nyerjenek, ahhoz a mozi meditációja szükséges.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.