A szépségszalon titkai

Nadine Labaki: Sukkar banat / Karamell

Körömlakk, langyos víz, hajfesték és forró karamellillat – a bejrúti szépségszalon intim közege igazi menedék a filmben szereplő nők számára. Miközben a háborús hangulat itt is érezteti hatását, olyan történetek, vágyak és törekvések kerülnek felszínre, amelyeket az arab világ nem csupán tabuként, hanem adott esetben büntethető törvényszegésként kezel.

A szépséget, azaz életkedvet nyújtó kis szalonban négy nő mindennapjai botlanak egymásba. Mindegyikük életét meghatározza egy-egy probléma vagy titok: Layale nős férfiba szerelmes, Nisrine menyasszony létére már nem szűz, Rima saját neméhez vonzódik, Jamale pedig megrögzötten próbálja megakadályozni saját öregedését. Az ötödik nő, a szalon szomszédságában levő varroda tulajdonosa, életének minden percében bolond nővérét pátyolgatja, eltűrve annak minden rigolyáját. Problémáik nem csak pillanatnyiak: meghatározzák mindennapjaikat. A vonzódás, a szerelem, a törekvés, a tűrés létállapottá válik, amit egyesek rezignáltan, mások öniróniával kezelnek.

A film története tehát egyszerű, kicsit talán túlságosan is. A bemutatott életutakat csak nagyon halványan köti a Közel-Kelet világához. A nők titkai a külvilág elől rejtve maradnak, épp ezért inkább megélt szituációkként, mintsem egetrengető problémákként jelennek meg. Layale hiába lohol házas szeretője után, akinek természetesen esze ágában sincs elhagyni feleségét és kislányát a fodrászkisasszonyért. Némi sírás, majd a kilátástalanságának feltérképezése után végre sarkára áll a lány, és a kevésbé izgalmas, de biztosabb szerelem irányába kezd kacsintgatni.

Nisrine szüzességének hiányára nem derül fény, így boldogan beletáncolhat a házaséletbe. Rima leszbikus szerelme szintén beteljesülni látszik: az alig észrevehető mosolyok egyre inkább erőteljessé és kölcsönössé válnak. Jamale és Rose élete azonban nem változik. Előbbi életfilozófiája az örök fiatalság marad, utóbbi pedig továbbra is mindenről lemond beteg nővére ápolása érdekében.

Nagy megváltás tehát nincs, de nem is kell. A filmben nincs túladagolva az amerikai divat szerinti egetrengető drámaiság, nincsenek irreális konfliktusok és racionálisan nehezen hihető happy end. Sokkal inkább a valós élet ritmusát követi, realista környezetben, realista játékmóddal mutat be egyébként is lehetéges történeteket. A természetesség leginkább talán az amatőr színészeknek és az improvizáción alapuló játéknak köszönhető. Nadine Labaki szándékosan nem választott hivatásos színészeket: technika nélküli, spontán játékot akart látni. Ezért tehát szituációkat adott amatőr színészeinek, és feloldozta őket az előre megírt szöveg kötöttsége alól. Ilyen módon az improvizációk során kialakult jelenetek valóban olyannyira természeteseknek hatnak, mintha valóban az egyik bejrúti szépségszalonba léptünk volna be. Hiányérzetem azonban abból adódik, hogy a bejrúti jelző nem eléggé hangsúlyos: pusztán adott körülményként jelenik meg, és nem a történetet, a karaktereket befolyásoló adottságként.

Kedves film, gyönyörű színekkel, szeretettel teli gesztusokkal, egyszerű figurákkal, akik néha makacsul és optimistán törtetnek előre, máskor rezignáltan botlanak saját sorsuk ellehetetlenülésébe. A gond mindössze annyi, hogy nem eléggé bejrúti.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.