„Fikció” és „Valóság” határán

Sergiu Nicolaescu-portré 1.

Ami tény: 2013. január 3-án, csütörtökön a romániai média csatornáin érkezett a hír: meghalt Sergiu Nicolaescu filmrendező, színész, producer, forgatókönyvíró, vágó, operatőr, író, politikus. Az ország miniszterelnöke azonnal üzent. Ezt üzente: jobblétre szenderült Románia egyik legnagyobb kincse. Szomorú véget ért történelmünk egy fejezete. Egy olyan fejezetről beszélek, amely generációkon ívelt át, összekovácsolta a román nép szellemét, és sokkal tovább tartott, mint egy hosszan kitartott aranypillanat, ami a román filmgyártást illeti. Sergiu Nicolaescu mester halálával egy román csillag hunyt ki az égen.

Nos, ezek a legfrissebb tények. Vagy, hogy pontosabb legyek: tények és „tények”. Az idézőjelek kiemelt fontossággal bírnak ebben a szövegben. Ugyanis Sergiu Nicolaescu élete és műve igen gyakran nem az, ami. Fikcionális, amikor valóságnak tűnik, és fordítva. Úgy gondolom, ez a meghatározás jellemzi a „Mestert” leginkább. Ő egy igazi „dák”. Mitikus lény azaz. Ugyanakkor nagyon konkrét nyomot hagyott maga után: ő volt a román filmvilág Terminátora majd’ fél évszázadon keresztül. És a legnézettebb román filmrendező. Na de lássuk a tényeket. Meg a „tényeket”.

Sergiu Nicolaescu szerint a Világ Teremtése

Sergiu Florin Nicolaescu 1930. április 13-án született Târgu Jiuban (Zsilvásárhelyen, már amennyiben ez releváns). Bukarestben végezte egyetemi tanulmányait, gépészmérnöki diplomát szerzett. A Buftea Filmstúdióban kezdte el a munkát, majd átigazolt az Alexandru Sahia stúdióba, ahol trükkfilmesként dolgozott.

Első rendezéséhez, ha tetszik, a véletlen juttatta. És itt kezdődik a homály is. A Scoicile nu au vorbit niciodată (A kagylók soha nem beszéltek) című dokumentumfilmről/természetfilmről van szó. A 10 perces alkotást egyes források szerint 1962-ben rendezte Virgil Calotescu, más források viszont Sergiu Nicolaescut említik az 1959-es film rendezőjeként. A film ma gyakorlatilag láthatatlan. Ami ténynek tűnhet: ez az első román víz alatti film, a világon pedig hatodik a sorban. Mondja Sergiu Nicolaescu. Sőt, tovább is van, és egészen elképesztő: „Calotescu volt a rendező, én az operatőr. Ám amikor neki akartunk fogni, Calotescunak el kellett mennie valami hajóra, egy dokumentumfilmet rendezni. Egyedül maradtam. És így történt, hogy egy konstancai padon megkaptam életem első és egyetlen rendezői leckéjét (!) Victor Calotescutól. De vágni is akkor tanultam meg. Az első filmemtől kezdve forgatókönyvíró, rendező, operatőr és vágó voltam.” A vallomás már ebben a korai pillanatban a filmművészet autodidakta óriásának állítja be a fiatal mérnököt. És az is volt, bizonyos értelemben. 1962-ben további két kisfilmet jegyez a rendező: Primăvara obișnuită (Megszokott tavasz) és Memoria trandafirului (A rózsa emlékezete).

Ezek a filmek is láthatatlanok manapság, viszont a hírek szerint mindkettő dokumentumfilm. Egyes források szerint A rózsa emlékezete egyetlen hétperces (dokfilm?)metafora, amit később a Columbia Pictures 20.000 dollárért megvett. Mesélik: Nicolaescu George Macovescunak és Mihnea Gheorghiunak köszönhette a filmben való részvételt, mert hogy játszott is benne. (Mint szinte minden filmjében, amelyben épp nem volt halott.) George Macovescu kommunista író volt, román külügyminiszter (1949-1952), a Román Népköztársaság amerikai nagykövete (1959-1962), a Román Írószövetség elnöke (1978-1982). Megvan a link, legalábbis a Columbiához. Mihnea Gheorghiu író, drámaíró, forgatókönyvíró volt, többek között a Secolul 20 világirodalmi lap alapító főszerkesztője, a Tudor (1963) és a Burebista (1980) című filmek forgatókönyvírója és New Orleans város díszpolgára (sic!). A link itt nem annyira világos, de azért megvan, és előre mutat. A Lucian Bratu rendezte Tudor a román történelmi filmek archetipikus darabja.

A „Történelem”

A Dákok (Dacii) című román-francia koprodukciós történelmi film 1967-ben készült, Sergiu Nicolaescu első nagyjátékfilmjeként. Bárki felteheti a kérdést: miért éppen a mérnök úr kapta a nagy feladatot, hiszen eladdig csak három nyúlfarknyi dokfilm került a tarsolyába. A válasz a film forgatókönyvírójának személyében „rejlik”. A Dákok az első opusz, amit a Nicolaescu-Popovici páros jegyez. Titus Popovici egyes források szerint az 1960-70-es évek legjelentősebb román forgatókönyvírója volt, aki olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Liviu Ciulei vagy Andrei Blaier. Mellesleg a Román Tudományos Akadémiának levelező, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának rendes tagja volt. Nos, ez a Titus Popovici meglátta a fiatal mérnökben a törtető, megalomániás, „nemzeti látványcentrikus” rendezőt. És a tipp bejött. Nicolaescu jegyzi a megfilmesített „román nemzeti történelem” legnézettebb darabjait. Az is igaz, hogy a rendezőnek is kapóra jött az együttműködés: a Popovici-éra filmjei a legkoherensebbek, legtisztábbak, legérthetőbbek az amúgy nem túl bonyolult narratíva keretein belül.

A romániai kommunizmus internacionalista korszakát követően, Nicolae Ceauşescu hatalomátvétele (1965) után bizonyos fokú liberalizáció következett be, ami a román(iai) kultúra „önkifejezését” illeti. Szabad volt kísérletezni (a decens határok között), szókimondani (ugyanott), kritizálni a Nagy Szovjet Testvért (különösen 1968 tájékán), szóval szabad volt. Ez az időszak a történészek szerint az 1974-ben életbe lépő Sajtótörvényig tartott. A viszonylagos szabadsággal párhuzamosan elkezdődött a román nemzet „múltjának” filmes megalapozása. Az alapvetés a protokronizmusnak nevezett ideában gyökerezett. A legszebben talán Nicolae Densuşianu történész írt minderről A történelem előtti Dácia című könyvében: a híres pelaszg civilizáció a „román” (dák) élettérből rajzott ki, hogy eluralkodjon az Atlanti óceántól Indiáig, és megalapítsa az egész európai kultúrát. A némi humorérzékkel rendelkező szakemberek dákomániának is nevezték a protokronizmust.

Nos, az első Sergiu Nicolaescu-nagyjátékfilm a dákománia terméke. És minden idők negyedik legnézettebb román filmje. Mondjuk, érthető ez a nézettségi index. Igen kebeldagasztó, amikor Kr.e. 86 körül a korabeli ismert világ ura (a római) megjelenik egy aprócska nép (a dák) vára előtt, és megkéri a védőket, nyitnák ki a kaput, mert akkor nem öli meg őket. Mire egy védő megkérdezi: És ti kik vagytok? Mire az ostromló: Hát, mi vagyunk a világ urai! Mire a védő: Azok lesztek, ha mi elpusztulunk. Azt hiszem, nem kell kommentálni a metaforát. Decebal (Amza Pellea) népe a függetlenség, szabadság, „nemzeti lét” utolsó védőbástyájaként tűnik fel a filmben, míg a Domitianus császár (Kovács György) vezette Róma a gyarmatosító Nyugat szimbóluma. A dákok idilli életet élnek (helyenként feltűnnek az incesztus képei, ám ezek is tiszták, mint a patyolat), a rómaiak viszont velőig romlottak. A dákok nevetve halnak meg, mert Zamolxész több életet adott nekik. A rómaiak csak halnak. Nekik nincs jövőjük, tudjuk. A film legfőbb erőssége a tömegjelenetekben rejlik. A később Nicolaescu kézjegyeként elhíresült csatajeleneteket méltán dicsérik a kritikusok. Kár, hogy az ilyen Nicolaescu-filmek nem állhatnak egyetlen hatalmas csatajelenetből. Érdekes megfigyelni, ahogy ebben az első opuszban már minden ott van, ami Nicolaescu egész életművét jellemzi: a nagy tablók, ultralátványos csaták, könyvszagú szentenciák, kommerszfilmes narratívák iránti rögeszmés vonzalom. Mindazonáltal a film nézhető, ha nem is túl hiteles. Minden népnek van mitikus őstörténeti fikciója.

Egy kis kitérő után (melynek során Robert Siodmak segédjeként rendezi a Harc Rómáért című filmeposzt, illetve francia lobogó alatt filmre viszi a Nagy Indiánkönyvet) következik a második román nemzeti filmeposz: a kétrészes Mihai Viteazul (Vitéz Mihály, 1970). Az első rész címe Călugăreni (a hely, ahol Mihai Pătraşcu vajda megverte Szinán pasa hódító seregét 1595-ben), a másodiké Unirea (Az egyesülés). Az eposz minden idők harmadik legnézettebb filmje lett. Ezúttal a rendező már teljes fegyverzetben vonultatja fel minden tehetségét, kreativitását és a történelem gombolyagával macskaként játszadozó mesélőkedvét. Csakhogy ami a dák homály esetében bocsánatos bűnnek minősül (ma sem tudunk róluk sokat), a 16-17. század fordulójára vonatkoztatva nem az. Az első résszel nincs is annyi baj: a krajovai bán küzdelme Havasalföld trónjáért és a hódító török birodalom ellen, mindez belefér az „Így történt, így mesélem” narratíva keretei közé. A második résznek azonban semmi, de semmi köze nincs a kor történelmi eseményeihez. 1600-ban nem volt semmiféle Egyesülés. Mihály vajdának nem voltak, nem lehettek elképzelései nemzetről, egységes román földről, sőt románságról sem, hiszen maga a „román” szó is csak később került használatba. Ez a film szimpla történelemhamisítás. Más kérdés, hogy a kidolgozás egész korrekt. Külön kedvencem Báthory András (megint szegény Kovács György) lefejezési jelenete, ami mintha egyenest egy amerikai trash-horrorból érkezett volna: a fejnélküli test felül, a testnélküli fej pedig pislog a fűben, mire a fa mögül leselkedő Báthory Zsigmond elhányja magát. A gyulafehérvári bevonulás viszont (ami azért vicces, legalábbis nekem, mert végül a vajdahunyadi várba érkezik az új uralkodó) egy Ceauşescu-ünnep hangulatát idézi, ahol az erdélyi népek virágot dobálnak a felmentő, országegyesítő seregre. Kár, hogy semmiféle irónia nem rejtőzik a képek között. Pedig időként mintha lekacsintana valaki a vászonról, mondjuk, egy időfüggetlen narrátor: például amikor Báthory Zsigmond (Ion Besoiu) rajtakapja feleségét, amint Basta generálissal hempereg, és, mielőtt kiheréltetné a nagy stratégát, nejére mutatva ezt mondja: A történelem IS nagy kurva! Hát az. Bármilyen nemzeti filmeposznak lefekszik.

A Nicolaescu-féle filmes történelemátírás a hangos sikert követően folytatódik. 1974-ben elkészül a Nemuritorii (Halhatatlanok), aztán 1978-ban a függetlenségi háborút feldolgozó, kétrészes Pentru Patrie (A hazáért), végül az 1989-ben a Mircea. Aztán hirtelen véget ér a Ceauşescu-korszak, s vele együtt Sergiu Nicolaescu értékelhető filmes tevékenysége.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.