„Tragikomikus vagyok”

Interjú Frédéric Fonteyne belga filmrendezővel

A Tango Librét látván még annak is kedve támad táncra perdülni, aki egyébként kétballábasnak hiszi magát. Frédéric Fonteyne olyan filmet készített, amelyben a szereplők mély drámái beágyazódnak a tangóba, ez a tánc mindenkit magába foglal, ez a tánc az élet tánca. A rendező negyedik játékfilmjével elnyerte a Velencei Filmfesztivál különdíját és a Varsói Filmfesztivál fődíját, a film magyarországi bemutatója alkalmából Fonteyne Budapestre látogatott.

Frédéric Fonteyne

Az előző filmedet, a Gilles asszonyát (La femme de Gilles) nyolc évvel ezelőtt forgattad. Miért vártál ilyen sokat?

Független filmesként dolgozom, nem vagyok benne a filmiparban, így sokkal tovább dolgozom egy filmen. Például van, hogy a forgatókönyvön egy-két évig is dolgozom. Nem számít, hogy mennyi ideig dolgozol egy filmen, a lényeg, hogy csináld. Általában úgy vagyok ezzel, hogy  egy ponton eldöntöm, hogy ok, vállalom a kockázatot, hogy ilyen és ilyen filmet készítsek, bármennyi időbe is kerül. De független vagyok, egyedül vagyok a barátaimmal, néha vannak ötleteink, néha találunk valamit, de így szinte lehetetlen filmet készíteni.

A filmen kívül még mivel foglalkozol?

Én egy szenvedélyes fickó vagyok, sok minden érdekel, most éppen van egy kislányom, ő köti le az időm nagy részét, és sokat olvasok. Az élet értelmét keresem mindenben, a szeretetben, a szerelemben. Azt gondolom, hogy az élet a metafizika és a tragikomédia keveréke, és engem az élet minden aprósága érdekel.

Dolgozol színházban is?

Egyszer kipróbáltam, nagyon izgalmas volt, főleg a színészekkal való munka, a filmben is ez a legérdekesebb számomra. Az elején nagyon örültem, hogy van két hónapunk próbálni, de színházban a próba teljesen más mint a filmben és én igazából a filmet szeretem. Nekem a forgatás egy folyamatos próba, ahol kipróbálunk több verziót, de közben tudom, hogy majd a vágásnál nyeri el minden a végső formáját. És engem elbűvöl a kamera, ami pontosan azt rögzíti, amit látok.

Frédéric Fonteyne: Tango Libre

A Tango Librében a feleséged, Anne Paulicevich alakítja Alice-t, az egyik főszereplőt, és ő a film forgatókönyvírója is. Hogyan dolgoztatok együtt?

Kicsit féltem a forgatástól, mert egy pár vagyunk és mindketten erős személyiségek. Nem akartam zavarni a stábot a mi vitáinkkal, de szerencsére nem is vitáztunk, mindketten nagyon elkötelezettek voltunk végig. A forgatókönyvírás volt a legnehezebb, mert ha elolvastam egy jelenetet, és nem tetszett, akkor az egész hétvégém el volt lőve és vitatkoztunk. Nagyon nehéz írni, bele kell tedd magad a szövegbe, és általában nem lesz egyből jó, hanem újra és újra kell írni. Nehéz volt azt mondani a feleségemnek, hogy ez így nem jó, és beszéljük meg.

Honnan jött a tangó ötlete?

Két évig tanultam tangózni, ez egy nagyon nehéz tánc, ha jól akarod csinálni, akkor oda kell add az életed – én ezt nem tudtam megtenni, én a mozinak adtam az életem. Azok az emberek, akik megtanulták ezt a táncot, megváltoztak: a tangó egy szenvedély. Anne tangózott, 15 évvel ezelőtt találkozott Chicho Mariano Frumboli és Pablo Tegli táncosokkal, ők tanítják a börtönben a táncot. Az ötlet egy történetből származik: régebben Buenos Airesben a férfiak együtt tanultak tangózni, mert a nők nem táncoltak tapasztalatlan férfiakkal és akkoriban sokkal több volt a férfi, mint a nő. A börtönben egymást tangózni tanító férfiak históriája volt a film egyik alappillére.

Nem féltél, hogy a tangó-tematikától a film túl patetikus lehet?

De, féltem. Amikor elmeséltem a történetet a producereknek, azt mondták, hogy őket egyáltalán nem érdekli a tangó. Nehéz volt, nem tudtuk, hogyan fog működni, de a két táncos férfi sokat segített, és éreztem, hogy meg tudjuk csinálni. Nem egy absztrakt dolog volt nekünk a tangó, mindenhez köze volt: a börtönhöz, a férfiakhoz, a nőkhöz, a vágyhoz, a féltékenységhez.

Frédéric Fonteyne: Tango Libre

Hogyan kapcsolódsz személyesen ehhez a filmhez?

A színészek mind nagyon jó barátaim, nagyon fontosak nekem és persze ott van a feleségem. Az lényeges még e film kapcsán számomra, hogy mertem vállalni a kockázatot, hogy egy ilyen bolond történetet elmeséljek, megpróbáltam filmben elmondani a lehetetlent.

Sikerült megnevettetned a nézőket, miközben a szereplők között súlyos konfliktusok és bonyodalmak vannak. Ezt így akartad?

Igen, ezt akartam, nagyon nehéz volt egyensúlyban tartani a komikumot a drámával, de sikerült. A színészekkel is sokat beszélgettünk erről, ugyanis ők egy olyan szituációban vannak, ami egyáltalán nem vicces, börtönben vannak, de számomra nagyon fontos volt, hogy még ebben a helyzetben is meg tudjam mutatni a tragikomikumot. Találkoztam a börtön szörnyűségével, és nem azt akartam filmre vinni, meg akartam kicsit csavarni a valóságot, világosságot akartam vinni a börtönbe és szeretetet. Az élet maga is tragikomikus az egyes történeteivel, én is tragikomikus vagyok.

Frédéric Fonteyne: Tango Libre

A történetet beindító lopásról csak pár képet látunk, és aztán erről nem is beszélnek a szereplők, pedig ez egy esszenciális pillanat, Dominic megölt egy embert. Miért nem kap ez a szál nagyobb hangsúlyt a film további részében?

A legfontosabb dolgokról nem beszél az ember, ezzel már több filmemben is szembesültem. Ha nem beszélsz, tovább tudsz lépni, ezért nem beszélnek a szereplők sem a lopásjelenetről. És Dominic azért öli meg azt az embert, mert a barátja veszélybe kerül. Nem szeretem azokat a filmeket, amelyekben a szereplők hangosan elmondják, hogy mik a problémáik. A nézőnek bele kell kerülni a filmbe, és meg kell fejteni ezeket az elhallgatásokat.

Nagyon plasztikusak a lakásbelsők, Alice lakhelye bámulatos, JC szobája és a börtön sötét, mégis van elég fény, látjuk a részleteket, a színeket, a mintákat a falon. Ezt hogyan csináltátok?

Az operatőr Virginie Saint-Martinvolt, minden filmemben vele dolgoztam, az alap az volt, hogy fényt teremtsünk a sötét helyeken, amely mintha a szereplőkből áradna, mindez ellepontozza a börtön szörnyűségét. Kicsit őrültek a szereplők, Sergi Lopez (Fernand) tangózni akar a börtönben, ami butaságnak tűnik, Alice karaktere nagyon kemény, de ha nem lenne az, összeomlana. Olyan szereplők vannak a filmben, akik erősen hisznek, és emiatt „világítanak”.

Az utolsó jelenet meglepő volt számomra, azt hittem ott fogják hagyni JC-t, aztán mégis megfordulnak és magukkal viszik, de a történet itt nincs lezárva, nem tudjuk, hogy ezek négyen hogyan és hol fogják folytatni.

Ez a film bizonyos formában arról szól, hogy ha egy ujjnyi szeretetet is adsz, akkor belekerülsz egy örvénybe, jönnek a problémák, de valamiféleképpen fel is szabadulsz. A film végén a dolgok jóval bonyolultabbak, mint az elején, de együtt vannak a szereplők – és ez a lényeg.

Mik a következő terveid?

Két projektem van: egy forgatókönyv, amin már jó ideje dolgozom, de még mindig nem tudom hogyan fog végződni, és egy nagyon új ötletem is van, ami sok időt fog majd felvenni, de erről még nem beszélhetek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.