Vörös hajnal

Antoine Fuqua: Olympus Has Fallen / Támadás a Fehér Ház ellen

Hátborzongató érzés az észak-koreai terrortámadást és atomháborút vizionáló Támadás a Fehér Ház ellen című filmről írni ezekben a napokban. Az viszont nem kérdés, mi lesz Antoine Fuqua filmjének sorsa: rossz emlékként sem fog sokáig kísérteni.

Pedig volt benne ígéret: Fuqua eleinte, nagyjából a Kiképzés tájékán kifejezetten tehetséges rendezőnek mutatta magát. Szimpatikus, hogy fekete rendezőként nem afro-amerikai témájú filmmel kezdte, hanem Chow Yun-fat-et rendezte a Gyilkosok gyilkosában. Aztán jött az Arthur király és még néhány középszerű mozi, amivel bizonyította, hogy legfeljebb egy hajszállal jobb az átlag hollywoodi iparosnál. Az utolsó műszakot látva azt is megkockáztatom, hogy a Kiképzés stábjában sem ő volt az ész, hanem David Ayer. A Támadás a Fehér Ház ellen című filmjét a sztár, Gerard Butler jegyzi producerként is. Nem csak ők gondoltak Észak-Koreára: nemrég készült el a Vörös hajnal-remake, melynek eredetijét a „hollywoodi republikánus” John Milius írta és rendezte. Az Arany Málnára is jelölt remake alkotóinak fő változtatása az volt, hogy a kubai és szovjet megszállókat észak-koreaiakra cserélték (mekkora ötlet...).

Kép az Olympus has fallen című filmből

A főhős, Mike Banning (Butler) elit elnöki testőr, aki kegyvesztetté válik, miután egy autóbaleset alkalmával megmenti az elnököt (Aaron Eckhart), de közvetve veszni hagyja feleségét (Ashley Judd). Másfél évvel később jóval jelentéktelenebb poszton tengeti életét, és épp arra jár, amikor egy észak-koreai terroristabrigád nagy csindarattával elfoglalja a Fehér Házat. A koreaiak túszokat ejtenek, köztük az elnököt és fiát, majd közlik a vezérkarral (élén Morgan Freemannel, akit furcsa efféle nagyokos mellékszerepben látni...vagy nem!), hogy a túszoktól az USA atomtámadás elleni védelmi rendszerét kiiktató kódokat szeretnék megkapni. A vezérkar, mintha sosem hallották volna a „nem tárgyalunk terroristákkal” mondatot, tétlen marad. A Föld és az emberiség utolsó reménysége a haza és a király szeretete által fűtött Banning, aki egyszemélyes hadseregként kísérli meg másodszor is megmenteni az elnök életét 18 hónapon belül, természetesen fényes sikerrel (ezt a filmet erkölcsi kötelesség elspoilerezni).

Kép az Olympus has fallen című filmből

Egy (propaganda)filmes háborúban Észak-Korea esélytelenül indulna, elég például a Pulgasari című óriásszörnyes propagandafilmjükre gondolni, mely készítésének története is megérne egy mozit, mondjuk A tanú modorában. A Támadás a Fehér Ház ellen végtelenül opportunista, öntömjénező és megmosolyogtatóan egyoldalú mozi, az alkotók könnyű ellenfelet választanak (Észak-Koreának kevés lobbija van arrafelé mostanában), de persze ez a legkisebb probléma, szinte már övön aluli is lenne emiatt ekézni a filmet. Mindezek ellenére lehetett volna olyan jó, mint Az Argo-akció vagy a Zero Dark Thirty - A Bin Láden-hajsza, de Fuqua filmje inkább a G.I. Joe: Megtorlással játszik egy ligában (na, az minden idők legrosszabb filmje, nem a Showgirls).

Hollywoodtól több radikálisan republikánus érzelmű akcióthrillert láttunk már, de a legjobbak alkotóinak a giccs mellé sikerült tézist is felállítania, vagy legalább tisztességgel szórakoztatnia. Ott van A bevetés szabályai, melynek legsúlyosabb jelenetében egy aranyos arab kislány lövöldöz a golyószaggatta nemzeti lobogót mentő amerikai hősökre egy akkora pisztollyal, amekkorát a valóságban sosem bírna felemelni. Mégis, e film nagyon is érvényes kérdéseket feszeget, például hogy erkölcsileg mi számít háborús bűnnek, és mekkora büntetést érdemel. Giccset kapunk Fuqua filmjétől is (golyótépte zászló lassított felvételben), ezzel szemben túl sok mondanivaló nem volt tervbe véve.

Kép az Olympus has fallen című filmből

A sztori irdatlan klisékkel van tele, a nyitójelenetből minden jóstehetség nélkül is előre látható az egész mozi. Logikai és forgatókönyvírói ostobaságok egyaránt akadnak, például izgalmasnak ígérkezik az elnök fiának történetszála, de a srác a film felénél kikerül a képből. Sok a robbantás, a lövöldözés és a csihi-puhi, de legfeljebb halláskárosodás formájában hagyhatnak nyomot a nézőben. A Bruce Willis és Chuck Norris babérjaira törő Butler producerként az ugyanilyen rossz Törvénytisztelő polgár és a Géppisztolyos prédikátor után ismét ultraerőszakos igazságosztó szerepet ad magának, ugyanolyan érdektelenül henteli le a rosszarcú sárgákat, mint a Gépfegyveres prédikátorban a rosszarcú fekákat. Hogy egy kicsit dicsérjem is a filmet: van benne egy-két morbid beszólás (Butler humorkodik két kegyetlenkedés között), amin – ha én nem is – néhányan a közönségből felnyerítettek.

Az Egyesült Államok filmesei a legrosszabb arcukat mutatják ezzel a mozival, az efféle A-kategóriásnak álcázott propagandisztikus B-filmnél csak Észak-Korea filmtermése van lejjebb (na meg a G.I. Joe: Megtorlás).



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.