Itt mindig teltház van

Beszámoló a 43. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválról

A Karlovy Varyt kettészelő keskeny folyó két partján július legelején vagy a fürdőzni és gyógyulni vágyók sétálgatnak komótosan, csőrös kancsócskákból kortyolgatva a különböző hőmérsékletű gyógyforrások vizét, vagy lelkes fiatalok sietnek egyik vetítésről a másikra. A városka szépen felújított patinás szállodáit évente egyszer elözönlik a filmipar és a sajtó képviselői, akik közül idén mintha jóval kevesebben jöttek volna el.

A mozitermek azonban így is zsúfolásig megteltek, hála annak a kezdeményezésnek, hogy azok, akik nem kapnak már jegyet, sorban állhatnak és a kezdés előtt öt perccel feltölthetik az üresen maradt helyeket. Jól jár így a közönség és az alkotók is: minden ide látogató rendező, színész vagy producer örömmel nyugtázhatja, hogy teltházzal vetítették a filmjét.


A rendezett városképből egyedül a rémesen szocreál Thermál hotel vasbeton monstruma lóg ki. Szinte fenyegetően emelkedik a város felé. Nehéz lett volna ennél ide nem illőbb épületet kitalálni egy fürdőváros szívébe. A földszinti nagyterem azonban kiválóan alkalmas a nyitó- és záró gálák, valamint díszbemutatók számára, míg a többi vetítésen a kisebb és kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb ülőalkalmatosságokkal ellátott termekben zsibbadhat az ember. Sokszor aztán nem tudni, valaki azért mocorog-e annyit, mert nem bírja a filmet, vagy, mert az ülés már teljesen kikészítette. A nyitófilmnél gyaníthatóan inkább az előbbi volt a helyzet. Nem rossz ötlet egy kis önreflexióval megspékelt, Hollywood legbelsőbb berkeiből érkező szatírával indítani egy fesztivált, ami tele van bennfentes poénokkal, és kulisszatitkokat leleplező csattanókkal, ráadásul mindezek a legnevesebb hollywoodi sztárok szájából hangzanak el. A baj csak az, hogy nem tudunk meg sokkal többet belőle, mint amennyit már eddig is tudtunk. Barry Levinson filmje a What Just Happened azzal próbál az unalomig ismert klisékbe új színt lopni, hogy ezúttal a producerek és stúdióvezetők a kemény külsejű, de érzékeny, állandóan őrlődő, alapvetően jó szándékú emberek, míg a rendezők, forgatókönyvírók mind művészieskedő pozőrök, arrogáns bunkók, akik a művészet álcája alatt azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak. És akkor a primadonna módjára viselkedő sztárokról még nem is beszéltem. A What Just Happenedben Bruce Willis az aktuális hisztikirály, Sean Penn pedig, nos ő meg csak önmaga.

A nemzetközi premierfilmekből összeállított versenyfilmek mindig sok, de nem mindig jó meglepetéseket tartogatnak. Indításnak viszont nem volt rossz az első nap első versenyfilmje a Henrik Ruben Genz rendezte Frygtelig Lykkelig (Terribly Happy). Szörnyű dolgok voltak ugyan bőven ebben a sötét tónusú dán filmben, amely egy kis közösség nem szokványos hétköznapjairól szól, amelyben senki sem ragyog attól a fene nagy boldogságtól. Igaz, hogy akkor Gigor Attila A nyomozóján kívül még más filmet nem láttam a mezőnyből, de vannak olyan alkotások és ide tartozott Genz filmje is, amelyeknél már az elején lehet tudni, hogy díjazni fogja a zsűri is és a közönség is. Így is történt, a Frygtelig Lykkelig (Terribly Happy) kapta a zsűri nagydíját, a Kristályglóbuszt. Apropó, Kristályglóbusz: az idén a fesztiválkisfilmek mind a Kristályglóbusz körül forogtak, amelyet egyébként rendezők és színészek kapnak, kiemelkedő művészi teljesítményükért. A négy kisfilmben azt nézhettük meg, hogy négy művész mit is csinál a néhány éve neki ítélt Kristályglóbusszal. Harvey Keithel bekötött lábbal üldögél, mert ráejtették a lábára a díjat az átadón, Danny De Vito ezzel csapja le a telefont, Milos Forman a gyógyszereit töri össze vele, a legötletesebb filmecskében Vĕra Chytilová a széttört gömb darabkáit próbálja újra összeragasztani. Két évvel ezelőtt olyan idegesítők voltak ezek a fesztiváltrailerek, hogy az emberek direkt később ültek be a vetítésekre, hogy ne kelljen újra meg újra végigszenvedniük azokat, ehhez képest most legfeljebb Danny De Vito paplan alól kikandikáló lábából lehetett elegünk. A Kristályglóbuszt egyébként idén Robert De Niro kapta, aki kétségtelenül a fesztivál legnagyobb sztárja volt. Arra, hogy ő mire használja majd a Kristályglóbuszt, illetve, mit kezd majd sokadik díjával, én is kíváncsi lennék, és De Nirora is kíváncsi lettem volna, de utolsó percben inkább úgy döntöttem, hogy a filmeket választom.

A filmekből aztán volt bőségesen, és mint mindig, most is kiváló alkalomnak bizonyult a fesztivál arra, hogy bepótoljam amiről másutt lemaradtam. Fernando Eimbcke mexikói rendező filmje a Lake Tahoe mindenképpen a fesztivál egyik legkellemesebb élménye volt. Nagyon egyszerű, minimalista eszközökkel építkező, mozaikos szerkezetű film, a felnőtté válásról, gyászról és barátságról. Hasonlóan kellemes meglepetés volt a Bent Hamer filmje az O’Horten, egy vasúti mérnökről, aki nyugdíjazása alkalmából nagy utazásra indul, hogy felfedezze, más is van a világon, mint az Oslo-Bergen vasútvonal. Nem vagyok nagy rajongója a romantikus komédiáknak, ezért is lehetett az, hogy az Un baiser, s’il vous plaît (Shall We Kiss) című Emmanuel Mouret filmen rajtam kívül mindenki dőlt a nevetéstől, én meg csak bámultam értetlenül, amikor a főszereplő Mouret és Virgine Ledoyen addig bénáznak a testi szerelem felfedezésével, míg a végén egymásba szeretnek. Azt viszont meg kell adni, hogy a sokkal rosszabbnak ígérkező versenyfilm, a La vérité ou presque (True Enough) kellemes csalódást volt. Sam Karmann éleslátóan és nyíltan beszél a házastársi és szeretői viszonyok kuszaságáról, olyan tükröt tartva az emberek elé, amiben egy kicsit mindenki magára ismerhet. Könnyednek ígérkező vígjáték kerekedik ki belőle, ami sokkal mélyebbre ás a kapcsolatok kuszaságában és összetettségében, mint azt feltételeznénk, mégsem lesz tanmese jellege.

Sokkal drámaibb módón beszél a szerelemről, a szerelem és a vágy okozta megszállottságról Nicholas Roeg, akinek a tiszteletére öt filmjéből állított össze egy vetítéssorozatot a fesztivál. Döbbenetes volt látni mennyivel őszintébben és kendőzetlenebbül kezelik a szexualitást ezek a 70-es években készült filmek, mint a mai, főként mainstream alkotások. Roeg a hetvenes- és nyolcvanas évek brit filmművészetének meghatározó alakja volt, aki 1970-es filmjével a Performance-szel egyszerűen berobbant a köztudatba, felrázva egy kicsit a brit filmgyártást a tévédrámák lagymatag egyhangúságából. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy a Variety Partyt (ami rendszerint a fesztivál csúcspontja) válasszam, vagy a Performance késői előadását, de nem bántam meg, hogy ez utóbbi mellett döntöttem. A „sex and drugs and rock and roll” érzést árasztó pszichedelikus gengszterfilm Mick Jaggerrel és James Foxszal a főszerepben tényleg a Roeg életmű egyik csúcsa. A másik kétségtelenül a Walkabout, amiről már annyit olvastam és részleteket is láttam már belőle, de a teljes filmet ez idáig nem sikerült megnéznem. Márpedig ez az a film, ami igazán csak a moziban élvezhető. A két angol iskolás gyerek kalandja az ausztrál sivatagban egyszerűen lenyűgöző. Egyszerre félelmetes és felemelő, festői szépségű, de veszéllyel teli, mint maga a táj. Ezek után Roeg legutóbbi filmje, a 2007-es Puffball megrázó volt. Döbbenetes volt látni milyen mélyre süllyedhet egy rendező. A Puffball olyan rémesen rossz, hogy ha nem a mester készítette volna, gyaníthatóan sohasem került volna bemutatásra, legalább is nem egy ilyen rangos fesztiválon, mint Karlovy Vary.

Hasonlóképpen a saját szememmel akartam látni Juraj Jakubisko filmjét a Bathoryt, amit már tavaly beharangoztak a fesztiválon. A várakozást csak növelte, hogy a díszbemutatóra, csak néhány helyi sajtós kapott jegyet, a többieknek ki kellett várniuk a másnapi sajtóvetítést. Fesztiválkörökben járatos emberek tudják, ha egy filmnek a sajtóvetítése a premier után van, és a bemutatóról ennyire igyekeznek távol tartani az újságírókat, az nem sok jót jelent. A Bathory monumentális történelmi filmnek készült, kétségtelenül szépen volt fényképezve és Anna Friel sem bizonyult annyira rossz választásnak a címszerepre, amilyennek elsőre pillantásra tűnt. Azt is el tudom képzelni, hogy három részben levetítve, tévéfilmként többeket odaültetne a képernyő elé, de moziban túl hosszú, túl sok a gyengére sikerült csatajelenet és A rózsa nevét idéző mellékszál a két szerzetessel kifejezetten idegesítő koppintása az Umberto Ecco könyvéből készült filmnek.

Szinte meg sem tudom számolni hány filmet láttam már a palesztin-izraeli konfliktusról, kétségtelenül egyedi azonban Ari Folman megközelítése. A Waltz with Bashir animációs formában mesél a háborús konfliktus szülte szörnyűségekről. Az orosz-csecsen viszályban sem könnyebb igazságot tenni, de nem is ez a célja sem Alexej Uchitel filmjének a Plennyjnek (Captive), sem Nyikita Mihalkov 12-jenek. Mindkettő sokkal inkább szól a háború értelmetlenségéről, a felesleges és elkerülhető emberáldozatokról. Az emberi kapcsolatokat és az egyéneket hozzák előtérbe, olyannyira, hogy maga az események hátterében húzódó konfliktus szinte elveszíti nemzeti színezetét. Az itt látható események bárhol máshol megtörténhettek volna. Külön érdekes ebből a szempontból Mihalkov filmje, amely Sidney Lumet Tizenkét dühös emberének a feldolgozása. Hiába írta át Mihalkov az orosz–csecsen konfliktusra a történetet, a film mindvégig inkább magáról az emberről, az emberi természet alapvető vonásairól szól, csakúgy, mint Tom Schreiber versenyfilmje a Dr. Alemán. A kolumbiai korházba érkező fiatal német orvos egy csapásra szembesül azzal, hogy ez már nem iskolai gyakorlat, hanem véresen komoly helyzet, ahol nap mint nap paciensek tucatjainak élete van a kezében. Emellett pedig jobban teszi, ha odafigyel arra is, hogy mit mond, és mit csinál, mert ő is egyhamar ott találhatja magát a műtőasztalon, golyóval a testében. Schreiber filmje jól indul, de kicsit túl hosszúra nyúlik, kiszámítható lesz és sokkal kevésbé energikus, mint a brazil kábítószer kereskedelemről és az ellene küzdő elit alakulatról szóló José Padilha film a Tropa de elite (Elite Squad), amely szintén látható volt a fesztiválon.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.