Továbbra sincs magyar horror

Hatvani Balázs: Gingerclown

Sokadik fellendülését éli az utóbbi másfél évtizedben a horrorfilm. Ebbe az árba próbál belesodródni egy magyar rendező bemutatkozó munkája is, mely ráadásul mellőz mindenféle posztmodern fogást, és igazi régi vágású műfajfilmként lép a nemzetközi közönség elé.

Merthogy nem akármilyen produkcióról van ám szó. A stáb ugyan magyar, a szereplők viszont külföldiek, ráadásul van köztük egy veterán is: Tim Curry, aki az 1990-es Stephen King-adaptációban (Az) már ijesztgetett bohócként. Itt most nem mást, mint a budapesti Vidámparkot uralja, a film túlnyomó többségét ugyanis ott forgatták. Ráadásul 3D-ben.

Kép a Gingerclown című filmből

Annyi biztos, hogy túl sok a pláne. Ugyanakkor tényleg durranhatott volna nagyot egy ilyen bőségesen megpakolt ötletzsák. A szomorú hír, mely szerint a Vidámpark szeptembertől bezárja a kapuit, akár előnyére is válhatott volna a Gingerclownnak: megőrizhette volna a hely szellemét egy klassz, évek múlva is elővehető, nosztalgikus horrorfilmbe csomagolva. De ne legyünk telhetetlenek: az is bőven elég lett volna, ha egy korrekt produkcióval bővíteni tudjuk a napjainkban is íródó újévezredes horrorfilm-kánont. Vagy… egy a fene, ha még ez sem sikerül, legalább szórakozzunk egy jót.

Félő, hogy Hatvani Balázs rendezői debütjének nem lehet elég alacsony elvárásokkal nekimenni – szinte biztosan csalódás lesz a végeredmény. Ahhoz, hogy egyáltalán labdába rúghasson, először is nem szabad tőle többet várni egy ZS-kategóriás filmnél. A történet szerint néhány bully rávesz egy nyüzüge srácot, hogy menjen be az évtizedek óta elhagyatottan álló vidámparkba, és hozzon ki „valami érdekeset”. Már ha van hozzá mersze, a vidámparkot ugyanis állítólag szellemek lakják. A fiú pedig bemegy, sőt utánamegy a bandavezér csaja is, mert megsajnálja szegény szerencsétlent. Odabent pedig tényleg a gonosz tanyázik, és hamarosan az lesz a tét, hogy egyáltalán kijutnak-e élve. Pont-pont-pont.

Kép a Gingerclown című filmből

Úgymond „szándékosan gagyi” elemekkel dolgozó filmről van szó, tehát olyasmit kár lenne felrónunk neki, mint összecsapott cselekményvezetés vagy értékelhetetlen színészi játék. Sőt, ki kell emelni, hogy Gráf Péter operatőri munkája meglepően igényes, Gulya Róbert zenei aláfestése pedig egyenesen Hollywood filmzenei aranykorát idézi. Mindez azonban édeskevés. A Gingerclown 84 perce maga a nagybetűs unalom.

Pedig volna ösvény, amelyet járhatna: a magát egy percig sem komolyan vevő, mégis komoly eszközökkel dolgozó horror olyan üdítő borzongásokat fialt az utóbbi években, mint a Náci zombik, a Piranha 3D és a hírhedt Emberi százlábú-filmek. Vagy ha a groteszk műfaji önreflexió nem elég csábító út, ott vannak a klasszikus horrorelemeket modern belsőségekkel bélelő mindfuck-filmek, élükön a Ház az erdő mélyénnel. Mondhatnánk, hogy a Gingerclown az ortodox mivoltával tüntet: nevezetesen, hogy egyetlen kortárs trendnek sem hajlandó meghajolni. Ám legyen. De a nyolcvanas évek nagyon gyenge ZS-filmjei már akkor is nagyon gyengék voltak, nemcsak utólag látjuk annak őket.

Kép a Gingerclown című filmből

Mivel sem a sztori, sem a szereplők, sem a nyolcvanas éveket idéző bábok, se semmi más nem bizonyult érdekesnek, próbáltam a film vígjátéki oldalán nevetni. Nem ment. Lehet, hogy azért, mert már nem vagyok abban a korban, amikor felröhögök, akárhányszor azt mondja valamelyik fiú vagy lány vagy teáskanna, hogy „kurva” meg „kibaszott”. De az is lehet, hogy a film maga feledkezett meg elsütni néhány poént. Pedig Freddy Krüger óta tudjuk, milyen könnyen aranyköpéssé tudnak válni a főgonoszok egysorosai. A Gingerclown ezt a ziccert is kihagyja.

Ha valaki nagyon nem tud mit kezdeni egy filmmel, talán az a legjobb, ha olyan célközönséget keres, aki esetleg fogékonyabb lehet. Szóval hogy kinek tudnám ajánlani a Gingerclownt? Fogas kérdés. Olyan 10-12 éves kiskamaszoknak, akik nem akarnak rosszat álmodni a látottaktól, de mégis el akarnak dicsekedni a haveroknak, hogy láttak egy horrorfilmet, amiben ráadásul csúnyán is beszéltek. Meg esetleg a hazafias lelkületű nézőknek, akik képesek lennének szeretni egy filmet pusztán azért, mert magyar. Ez a szűk célközönség viszont aligha fog megtölteni egy mozitermet – én például tökegyedül ültem végig. És csendes magányomban próbáltam szeretni ezt a filmet. Próbáltam visszaemlékezni a kölyökként titokban megnézett videokazetták okozta zsigeri izgalomra. De a Gingerclown hosszú ásításokon kívül semmit nem hívott elő belőlem.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.