Szín- és időkavalkád

Danny Boyle: Trance / Transz

Megtévesztés, váratlan fordulatok halmozása és a nézői tudattal való folyamatos játék jellemzi Danny Boyle legújabb, Transz című filmjét, mely az utolsó pillanatig újra meg újra elgáncsol, szinte (ahogyan ezt a tendenciózus cím is jelzi) transzba kényszerít, olyannyira, hogy megbillenti az ösztöneinkbe, saját józan gondolkodásunkba vetett hitünket.

A Transz Boyle-hoz méltón kezeli a szubjektív időt és teret, melyeket egy jól kidolgozott narratíva köré épít – azonban nem fektet le előre meghatározott szabályokat, időt adva nézőinek, hogy ezekhez igazodva megértsék a rendszert, hanem önkényesen bán az eszközökkel, majd a megtévesztő szekvenciákat egy-egy fordulattal oldja fel, melyek legalább annyira motiválják az eseményeket, mint amennyire kihúzzák alólunk a szőnyeget. A Transz olyan értelemben is szerzői film, hogy a casting a Boyle-nál megszokott „kelta” vonalat képviseli. A skót Ewan McGregort, akit a Trainspottingban, Az élet sójában (A Life Less Ordinary), és a Sekély sírhantban (Shallow Grave) láttunk, valamint az ír Cillian Murphyt, aki a 28 nappal későbben játszott, ezúttal James McAvoy váltja fel, akinek erős, skót akcentusa és jelenléte a filmben igazából csupán a rendezői preferencia által motivált.

Kép a Trance (Transz) című filmből

Boyle sikkes, említésre méltóan letisztult vizualitással rendelkező neo-noirja a klasszikus értelemben vett heist-filmeket idézi. A szervezett bűnözés sajátos példája a Franck (Vincent Cassel) által koordinált küldetés, melynek célja Francisco Goya Boszorkányok a  levegőben című festményének az elrablása. A terv kulcsfigurája egy belső ember, a festményt birtokló aukciós ház munkatársa, Simon (James McAvoy). Már az első tíz percben kiderül, hogy nem piti bűnözőkről van szó, hiszen a narratíva az ilyen típusú történetek tipikus motívumát, a „tökéletes lopás” tervét vázolja fel a maga részleteiben. A belső ember beiktatása, a részletes kidolgozás szinte kizárja a terv bukását, mégis sejteti a bűnözők végzetét, melyet meglepően nem a hatóságok, a törvény által érkezik. Simon ugyanis önkényesen kézbe veszi az ügyet, és magának akarja ellopni a festményt, a Franckkel való verekedésben azonban koponyasérülés éri, és eszméletét veszti. Ébredéskor nem emlékszik arra, hogy hova rejtette a festményt, bűntársai türelme látszólag fogytán van, az egyedüli megoldás, hogy egy hipnoterapeutához küldik, aki Simon tudatalattijában keresi majd a megoldást. Így válik a történet és a csoport fontos tagjává Elizabeth (Rosario Dawson), aki – a film többi karakteréhez hasonlóan – természetesen nem az, akinek hisszük.

Kép a Trance (Transz) című filmből

A Transz, ahogyan Boyle legtöbb filmje, meglehetősen problémás karaktereket sorakoztat fel, a karakterárnyalás azonban tökéletesen igazodik a film legfontosabb motívumához, a pszichológiához, és ezen belül a tudatalattihoz. Senki sem az, akinek kezdetben látszik, sőt, a merészebbnél merészebb fordulatok a szereplőket a nézőhöz hasonlóan magukkal sodorják, a kulcsfontosságú karakterek többszörös metamorfózis elszenvedőivé válnak, míg a végső percekben el nem nyerik eredeti, tisztán körvonalazott énjüket, a történet egyszerűsödésének köszönhetően. A film minden apró eleme mély motiváción alapszik, semmi sem történik véletlenül. Kezdetben a látszólagos főszereplővel, Simonnal azonosulunk, neki szurkolunk addig, amíg a tudatába való betekintés fel nem tárja múltját, valódi énjét, azt, hogy a festménylopás nem a legsúlyosabb bűne, ez implikálja a végzetes következményeket is. Boyle karakterépítése annyira következetes, hogy egy mellékszereplő tudatalattijába is beleavatkozik, amikor a tolvajbanda egyik tagját, Nate-et (Danny Sapani) Elizabeth Simonnal való szolidaritásból elhipnotizálja.

Kép a Trance (Transz) című filmből

A film narratívájának fő rendezőeleme a szubjektív idő, melyet a forgatókönyvírók a hipnózissal, a tudatalattira való hivatkozással iktatnak be. Ez egy olyan szabályrendszert von maga után, melynek megértésekor a néző feltételezhetően képes elkülöníteni a reális időt és tereket a szereplők tudatában, emlékeiben felmerülő eseményektől, azonban a merészen használt vizuális kifejezőeszközök, a valószerűségükben is bizonytalan környezet és díszletek, valamint az egyes szekvenciák redundáns ismétlése folytán mindvégig megkérdőjelezzük ítélőképességünket. A Transz pedig a végső percekig homályban tart, összezavar, majd olyan csavart hoz be, mellyel összeáll az egyébként bonyolult kép. A hipnózissal megoldott tudatmódosítás, az emlékek eltörlése feltűnően, mégis elnézhetően idézi az Egy makulátlan elme örök ragyogását, a film zárlatában feltárt kulcs, bár kézenfekvő, mégis váratlanul, és motiváltan válik a film részévé.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.