Ground control to major Tom

Bernardo Bertolucci: Io e te / Én és te

A hetvenes éveiben járó rendezőlegenda édesbús felnövésfilmje ismét egy szűk térbe összezárt testvérpár kamaradrámájából igyekszik kicsiholni az élet nagy dilemmáit. Elidegenedésből most sincs hiány, ám a politika ezúttal szabadságra ment, így inkább a popzene szolgáltatja az alaphangot.

Van, amikor az élettapasztalat házhoz jön, és nem kell érte körbeutazni a világot. Valahogy így lehetne tömören összefoglalni Bertolucci új filmjének tanulságát, melynek ifjú főhőse úgy dönt, hogy az iskolai sítúra helyett inkább saját pincéjük sötét, dohos magányában tölti a vakációt. Az olasz mozi nagy öregje tíz éves hiátus után tért vissza a vászonra, így érthető, hogy jókora várakozás előzte meg a Cannes-ban debütáló alkotást. Az Én és te azonban nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a 2003-as Álmodozók elejtette – legfeljebb a visszafogott optimizmus és a Bertoluccinál eddig elmaradhatatlan politikai érdeklődés hiánya jelzi a cezúrát.

Kép az Én és Te (Io e te) című filmből

Nyomtalanul illan el az a társadalmi ideológiákkal terhelt kontextus, melyet az  Álmodozókban még a '68-as diáklázadások kulisszái szolgáltattak a világtól elzárkózó fiatalok sajátos önkereséséhez. A tizennégy éves Lorenzót ugyanis már nem forradalmi eszmék, hanem szigorúan privát frusztrációi idegenítik el a felnőttektől – és a környezetétől úgy általában. Marx és Mao Ce Tung helyett így sokkal inkább David Bowie vagy a The Cure jelöli ki szellemi horizontját, és az előbbi által megénekelt űrhajóshoz hasonlóan, ő is végérvényesen elszakadni látszik attól a bizonyos „földi irányítóbázis"-tól.

A felütés, melynek során az atyáskodó pszichológus szentenciáit hallgató Lorenzo – amolyan Mechanikus narancs-módra – farkasszemet néz velünk, kiválóan érzékelteti ezt a mindenféle ideológiától mentes elszigeteltség-érzést (talán nem véletlen, hogy az elsőfilmes Jacopo Olmo Antinori annyira emlékeztet a fiatal Malcolm McDowell-re, bár hősünk dermesztően kék tekintetében ezúttal inkább a zavarodottság, mint a bestialitás tükröződik). A kissé elsietett expozíció aztán sorra felvillantja azokat a családi viszonyokat, melyek az introvertált kamaszt csakhamar menekülésre késztetik fojtogató világából. Űrkabin híján csak az alagsorig jut, ahol egy hangyafarm, egy iPod és pár könyv társaságában tervezi letölteni önkéntes számkivetettségét.

Kép az Én és Te (Io e te) című filmből

Eme bonyolultnak éppenséggel nem mondható tervet borítja fel egy szempillantás alatt a véletlenül betoppanó idősebb féltestvér, Olivia, aki egyszerre számít családtagnak és vonzó idegennek Lorenzo számára. Ez az ambivalencia billenti ki a fiút egyszemélyes mikrokozmoszából, melyet aztán kénytelen végleg maga mögött hagyni, mikor rájön, hogy ő az egyetlen, aki segíthet drogfüggő nővérén. A Bertolucci-életműből ismerős témák kísértenek tehát végig a cselekmény során, az Én és te azonban soha nem megy olyan végletekig, mint a vérfertőzést expliciten tematizáló Forradalom előtt, A hold vagy épp a már említett Álmodozók (az éttermi jelenetben jut ehhez a legközelebb, melynek során Lorenzo a saját anyját borítja ki ödipális fantáziáival).

A visszafordíthatatlan tragédiák pusztán lehetőségként lebegnek a szereplők fölött, akiket legalább a boldogság távoli ígéretével hagyhatunk sorsukra a nyitott befejezést követően. Bertoluccinak azonban sajnos nem áll túl jól a visszafogottság, sőt mintha égbekiáltó drámai tartalom híján nem is igazán tudna feszültséget teremteni. A testvérek egymásra találásának története ugyan tartogat pár megkapó pillanatot a néző számára – főleg az üdítően természetes amatőr szereplőknek köszönhetően – ám a magával ragadó sodrás helyett inkább az enervált csordogálás jellemzi a cselekményt.

Kép az Én és Te (Io e te) című filmből

Ez a visszafogottság nem csak a tétova dramaturgiában, hanem stilárisan is érvényesül, ami szintén nem válik a Én és te előnyére. Szinte teljesen hiányoznak a Bertolucci-filmek atmoszféráját hagyományosan megteremtő dinamikus kameramozgások és intenzív színek, a kamera egyszerűen nem hoz ki eleget képileg az egyébiránt expresszív alagsori enteriőrökből. Ezen a stílus-deficiten feltehetően inkább csak rontott volna, ha a rendező eredetei tervei szerint, 3D-ben forgatták volna le a filmet – bár ez kétségtelenül adott volna legalább egy kis experimentális bukét az alkotásnak, amitől emlékezetes maradhatott volna az utókor számára. Így azonban az Én és te nem több egy nagy rendező csendes és jólfésült, bár kétségtelenül hamar felejthető, apró kudarcánál.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.