Frears, Scorsese és Sirk bűvkörében

Beszélgetés Lynda Myles producerrel

A 70-es években újra felfedezte Samuel Fullert és Douglas Sirköt az Edinburgh-i Filmfesztivál igazgatójaként, megágyazva a mesterek későbbi kultuszának. Mozifenegyerekek címmel megírta az első könyvet Új Hollywood titánjairól. A 80-as években a Columbia stúdió alelnökeként tevékenykedett. Később független producerként vezényelte Stephen Frears és Alan Parker ír opuszainak gyártását. A TIFF zsűritagjaként látogatott el Kolozsvárra. A zárógála előtt, a fesztivál talán egyetlen napfényes délutánján beszélgettünk.

Producerként csak néhány film állt a háta mögött, amikor David Puttnam egy közös munka után (A birodalom védelme, 1986) bizalmi pozícióba helyezte Hollywoodban. Miért pont önt választotta?

Alapvetően azért, mert az Edinburgh-i Filmfesztivál élén nagyon kiterjedt kapcsolatrendszerre tettem szert. Akkoriban még nem létezett sokezer filmfesztivál világszerte. Még az egyetem alatt kezdtem a fesztiválon dolgozni, 19 évesen. A Columbiánál „Senior Vice President – Creative Affairs” titulust kaptam, s az európai kreatív ügyekért feleltem. Az elképzelésünk az volt, hogy Fellinit, (Francesco) Rosit, Szabót és másokat próbálunk rábírni arra, velünk dolgozzanak (amerikai forgalmazóként vagy koproducerként – K.L.), mert mi másmilyenek vagyunk, mint a többi hollywood stúdió. Filmkészítői múlttal rendelkezünk, nem irodai executive-okból lettünk vezetők. 

De Fellini nem csinált filmet a Columbiának.

Szabó viszont megrendezte a Találkozások Vénusszal (1991) című filmet. Bár ezt Puttnam már saját maga gyártotta, miután távozott a stúdiótól. Istvánt még a pécsi Filmszemléről ismertem. Általában minden évben egy hetet töltöttem Magyarországon, hogy megnézzem az új filmeket. 1988 táján valami fura reptéren futottunk össze, amikor megkörnyékezett a Vénusz ötletével – arról, miken ment keresztül, amikor a Párizsi Operában rendezett.

Pénzzel benne voltunk Emir Kusturica A cigányok ideje (1988), Bill Forsyth Mostohák gyöngye (1988), John Boorman Remény és dicsőség (1987) című filmjeiben.

Egy magyar filmet is finanszíroztam, Gothár Péter Tiszta Amerikáját (1987). Elhanyagolható összegről, 300 000 dollárról volt szó, úgyhogy David egy legyintéssel jóváhagyta. Én felügyeltem Agnieszka Holland Megölni egy papot (1988) című alkotásának munkálatait Párizsban. A Münchausen báró kalandjai (1988) forgatásán is én lettem volna a stúdió illetékese, de amikor őrületté kezdett torkollni az egész, elmozdítottak. Valószínűleg ezért tudtuk Terry Gilliammel megőrizni a barátságunkat. Aminek örülök. Ilyen helyzetekben a stúdió által delegált főnöknek lenni nem a legvidámabb munka.

Puttnam égisze alatt az Ishtar (1987) a filmtörténet egyik legnagyobb anyagi bukása lett...

Papíron érdekesnek tűnt az ötlet. Puttnam igent mondott rá, de kikötötte, hogy nem fog személyesen belefolyni a munkálatokba, mert korábban már voltak tapasztalatai Dustin Hoffmannel az Agathában (1979). Péntekenként este hétkor mindenki kapott 15 forgatókönyvet, amit hétfőre el kellett olvasnunk, hogy a produkciós értekezleten döntsünk a sorsukról. A végső döntés a produkciós igazgatóé és David kezében volt.

A Coca Cola volt a Columbia tulajdonosa. Havonta vetítést tartottunk egy vendéggel. Éppen Frank Capra fia volt soron, amikor David felállt a vetítés előtt és bejelentette, hogy távozik az elnöki székből. Mindenki maga alatt volt. Hittünk benne, hogy jó ügyet képviselünk, mi mások vagyunk. A stúdiót Hollywood-szerte Camelotnak hívták. Több időre lett volna szükségünk. (Puttnam körülbelül két évig állt a stúdió élén – K.L.) David próbálta letornászni a Columbia költségeit. Ezt az üzletpolitikát néhány évvel később a Disney és mások is hangosan hirdetni kezdték. (A Disney akkori produkciós igazgatója, Jeffrey Katzenberg hírhedt 28 oldalas memójára céloz, amit 1991-ben írt – K.L.)

Mozifenegyerekek

Magyarországon a 80-as években jószerivel a Michael Pye-jal közösen írt Mozifenegyerekek (The Movie Brats) volt az egyetlen hozzáférhető könyv a kortárs hollywoodi fimesekről. Ha nálunk valakit érdekelt Hollywood, az tuti, hogy olvasta.

Stephen Frears is mesélte, hogy megváltoztatta az életét. Mert a 70-es években a televízióban dolgozott, és e könyv olvastán ismerte fel, hogy ezek a hollywoodi fickók is ugyanolyanok, mint ő: megszállott filmrajongók. Stephen Soderbergh volt a másik, aki azzal jött oda hozzám, milyen nagy élmény volt számára a középiskolában olvasni ezt a könyvet. Idegen nyelven csak franciául és magyarul jelent meg. Van egy példányom a(z 1983-as) magyar kiadásból, de nem tudtam, hogy ilyen fontos, hiánypótló mű volt önöknél.

Hogyan jött az ötlet a megírásához?

Edinburgh-ben minden évben kiadtunk egy kötetet a retrospektívhez. Teljes életműveket vetítettünk. Samuel Fullert, Douglas Sirköt. Ott rendeztük az első Tribute-ot Scorsesének, rögtön az Aljas utcák (1973) után, ami a harmadik játékfilmje volt. Marty eljött a  fesztiválra, s később bemutatott Brian De Palmának és Steven Spielbergnek.

Amikor Cannes-ban interjúvoltam Scorsesét, úgy vélte, a „Movie Brat” kifejezés eleinte pejoratív értelemben ragadt rá és a korátrsaira. Forgalomban volt a szó, vagy önök találták ki?

Azt hiszem, hallottuk valakitől. Michael (Pye) azt mondja, mi találtuk ki. Már nem vagyok biztos benne, melyik az igaz.

Az alanyok mit szóltak a könyvhöz?

Martynak nem volt gondja vele. Tulajdonképpen őt tettük meg benne a hősnek. Ez talán az osztálykülönbségeknek tudható be: ő ugyanis a többiekkel ellentétben nem származott jó módú, középosztálybeli családból. Van valami megkapó abban, ahogy kis füzeteket illusztrál a gyerekszobájában, amelyek lapozgatva mozgást adnak ki. Brian elég lakonikus volt a könyv iránt. Úgy érezte, nem bántunk egészen méltányosan vele. Úgy rémlik, Spielbergnek nem tetszett a movie brat kifejezés. Coppolával gyakran találkoztam Berkeley-ben, de egyszer sem említette a könyvet...

Mit gondol Peter Biskind Easy Riders, Raging Bulls (1999) című könyvéről, ami szintén e generációról szól?

Amikor Michael-lal Írországban írtuk a könyvünket egy vidéki házban, én az emeleten, ő a földszinten, eldöntöttük, hogy a „szex, drog és rock ’n’ roll” aspektust kihagyjuk belőle. Pedig tudtam egyet s mást e rendezők magánéletéről, mert Marty egyik haverjával randiztam akkoriban. Nem akartunk arról írni könyvet, hogy ki kivel kefélt! Biskind viszont főleg ezeket firtatja. Nem hiszem, hogy méltóan meghajolt volna előttük, mint filmkészítők előtt.

Filmrajongók egymásra találnak

Stephen Frears nehéz ember tud lenni, főleg a sajtó és a fesztiválok számára (hiszen az utolsó pillanatban a TIFF-re is lemondta látogatását). Önnek milyen tapasztalatai voltak vele két ír témájú opusza, A méregzsák (1993) és A furgon (TV, 1996) forgatásán?

Olyan jó dolgozni vele, hogy ahhoz az élményhez semmilyen más rendező nem ér fel.  Hatalmas mennyiségű tapasztalat van mögötte. Ha a nap végén halvány fogalmam sincs, hogyan hozzunk össze egy snittet, biztos, hogy ő előáll valami briliáns ötlettel, ami egy összetett hosszú beállítást eredményez. Elment az író, Roddy (Boyle) lakására, körülnézett és azt mondta: „Nem forgathatunk itt?” Egy kis körzetben készítettük el az egész filmet.  Nagyon együttműködő típus. Olyan, mint egy szivacs, szívja magába a tudást. Először járt Írországban és állandóan a sofőrünket faggatta arról, hogyan működik az ottani társadalom. Szeret kultúráról beszélni. Ez nekem mindig nagyon élvezetes. Alan Parkernél főként csak az volt a dolgom, hogy foglalkozzam a gyártási feladatokkal. Ő inkább a színészekkel és az operatőrével beszél. De az ő filmje (The Commitments, 1991) nem is annyira realista történet, mint inkább egy mese.

Kitől tanult a legtöbbet életében?

Douglas Sirktől!

Tényleg rejtett tartalmak, felhangok, kódok vannak a filmjeiben? Vagy csak a sznob, mindent túlintellektualizáló filmkritikusok vetítik ezt az életművébe?

Teljes mértékben benne van. Nagyon is felforgató, bomlasztó szándékú filmezést művelt. Németország vezető színházi rendezője volt a 30-as években, az elsők között vitte színre Brecht műveit, idézte Szofokészt, tudta, hogy ki Rosa Luxemburg. Pontosan tudta, hogy mit csinál.

Tehát amikor megnézem az Amit megenged az ég (1955) című filmjét, és nem látok benne semmi „extrát”, akkor én vagyok a hibás, ugye?

Igen. Bocsánat, hogy kiábrándítom. Jelenleg épp róla készülök játékfilmet készíteni. Megszereztem Jon Halliday interjúkötetének (Sirk on Sirk, 1997) jogait. Douglas életének német periódusáról szólna a film. Nagyon fontos része volt ő az életemnek. Meglátogattam Svájcban is. Sajnáltam, hogy élete végén úgy megromlott a látása. Szörnyű sors egy filmrendező számára. Ő volt a legkifinomultabb értelmiségi, akivel valaha találkoztam!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.