Szegény, szegény Paris

Sofia Coppola: The Bling Ring / Lopom a sztárom

Sokkoló hírt közölt a minap egy népszerű netes bulvármagazin: Paris Hilton többé már nem „olcsó diszkóribanc”. A cannes-i művészfilmmustrára például, ahova a Lopom a sztárom premierjének alkalmából tett látogatást, állítólag egészen ízlésesen öltözött fel.

A filmről, amelyben nemcsak cameózik, de számos fontos jelenetét is a lakásában vették fel, tekintve, hogy az alapjául szolgáló, tinik által elkövetett sztárlopások történetében is érintve volt, megejtően komolyan és nem kevésbé érzelmesen nyilatkozott: „Nagyon hatott rám érzelmileg. Feldúlt és dühös lettem tőle. Próbáltam nem sírni, mert tudtam, hogy utána még körbe kell vonulnom Cannes-ban. De ja, nagyon felkavart, mert tudtam, hogy mindez igaz. Baromira becsülöm és szeretem Sofiát, szerintem nagyon aranyos. Ha más kérte volna, nem egyezem bele.

Sofia Coppola nem véletlenül találta meg a hangot a Hilton-lánnyal, hiszen eddigi életműve arról tanúskodik, sokat tud a jómóddal és hírnévvel járó elszigetelődés melankóliájáról, a meghatározó, híres szülők árnyékában élő kamaszok apátiájáról. Már Marie Antoinette-et is tulajdonképpen egy tizennyolcadik századi Paris Hiltonként képzelte el sajátos biopicjében, aki lázadó viselkedésével, provokatívan feltornyozott hajkoronájával és a komoly dolgok iránti közömbösségével tüntetett. De amennyire Coppola kosztümös filmjében kreatívan elrugaszkodott a történelmi tényektől, új filmjében annyira ragaszkodik a Bling ring-sztori valós eseménysorához.

Kép a The Bling Ring (Lopom a sztárom) című filmből

Ez a dokumentarista távolságtartás, ami egyébként már a Made in Hollywoodon is eluralkodott, épp azt nem engedi kibontakozni, amiben a rendező a legjobb. Korábbi, jobban sikerült filmjeit az tette emlékezetessé, hogy a fent említett idegenségérzetet a popkultúrából ismerős hiperstilizációval párosította: a szirupos emlékkönyv-esztétika (Öngyilkos szüzek), a sztereotipikus képeslap-stílus (Elveszett jelentés), a divat- és cukrász-show-vá egyszerűsített történelem (Marie Antoinette) olyan formai keretet szolgáltattak, amelyben a néző is osztozhatott a hősök egzisztenciális elvágyódásában. Míg az Elveszett jelentésben Bob, az alkoholista, kiégett színész belső üressége feloldódott a bizarr j-pop, (és a szomszéd szobában szenvelgő filozófushallgató, Charlotte) felfedezésében, addig a Made in Hollywood (Somewhere) Johnnyjának végtelen unalmát már csak a tétlenség hosszúra nyújtott, minimalista rögzítése jelölte. Coppola ehhez hasonlóan, a dokumentarista feldolgozásmód mögé bújva üresíti ki a Lopom a sztáromat.

Kép a The Bling Ring (Lopom a sztárom) című filmből

Noha nem ítélkezik sem a tinik lopásai, sem az ellentmondásos, folyton önmagát erősítő celebgépezet felett, a rideg, analitikus megfigyelői pozíció mintha egyben feltartott ujjú, bölcsnek tűnő figyelmeztetésként is szolgálna, szimpla elrettentő tantétellé silányítva a filmet. A Lopom a sztáromban így maximum az meglepő, hogy a rendező mennyire nem hajlandó közel engedni a nézőhöz szereplőit, és minimálisra redukálja az együttérzés lehetőségét, ellentétben a (virtuális) önreprezentáció igézetében élő Facebook-generáció problémáit sokkal hatásosabban, a témához illő felfokozott formanyelvvel bemutató Spring Breakers – Csajok szabadonnal vagy a Project X – A buli elszabadullal. Ráadásul azt, hogy egy híresség megtámadásával a hírnévből részesül a támadó, minimum azóta tudható, hogy Mark Chapman, egy frissen szerzett autogrammal gazdagodva, megölte John Lennont. („Az érzelmi kötőanyag, amely azokhoz vonz minket, akiket szeretünk gyűlölni, egyáltalán nem független attól a kötőanyagtól, amely azokhoz vonz, akiket szeretünk imádni” – írja David Schmid Natural Born Celebrities – Serial Killers in American Culture című könyvében.)

Kép a The Bling Ring (Lopom a sztárom) című filmből

Mindenesetre a film legizgalmasabb pillanatai Paris Hilton nagylelkűségének köszönhetők: labirintusszerű gardróbjában, tükrökkel kitapétázott nappalijában vagy a portréival ellátott díszpárnák között fetrengő tinik jelenetei átmentenek valamit a celeblét tragédiájából éppúgy, mint a nihilista átlagkamaszok vágyálmaiból, és abból a sajátos identitás-bizniszből, amelynek mindannyian részesei. Nincs az a díszletes, aki ehhez hasonló teret megálmodna egy film kedvéért. Ennek fényében felmerülhet: Coppolának talán inkább a „hírnevéről híres”, amennyire látszólag szeretetnek és csodálatnak örvendő, annyira megvetett és gyűlölt Paris Hiltonról kellett volna filmet készítenie.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.