Becsületből elégtelen

Roland Emmerich: White House Down / Az elnök végveszélyben

A washingtoni Fehér Ház legfontosabb rendezője, Roland Emmerich, és főleg a film finanszírozói már megint elérkezettnek látták az időt, hogy egy amolyan igazi amerikai elnökös-hazafias-verekedős film is fusson a mozikban. Az elnök végveszélyben azon nagyon ritka mozifilmek egyike, ami tökéletesen ugyanazt adja, amire az ember számít. Ebben az esetben ez azért idegesítő, mert előre tudjuk, hogy egy sémáktól, hülyeségektől hemzsegő történetet fogunk látni, amiben fognak lőni, és az elnök jó fej lesz, a segítője meg egyenesen félisten, a probléma hatalmas, de minden meg fog oldódni, én meg naívan hagytam volna magam kellemesen meglepni. Legközelebb nem fogom.

Emmerich azért különleges, mert sikeres német filmrendezőként Hollywoodban folytatja a karrierjét, és arról győzködi a nagyérdeműt, hogy a Fehér Ház-központú világ a lehető legjobb kezekben van: bár a probléma is nagyon nagy, s az ellenség olykor legyőzhetetlennek tűnik, de csak várjuk ki a végét, és minden jóra fordul majd. Kicsit vicces, hogy a rendező a Föld legelkötelezettebb Amerika-hazafijának tűnik így messziről, de talán pont német származásával hitelesíti a probléma lényegét – vagyis hogy globálisan így kellene gondolnia ezt mindenkinek (érdekes, hogy ezt a kényes témát a szintén német származású Wolfgang Petersen is bevállalta már). Gondolkodtam végig, hogy mi az, ami jó a filmben, amiért érdemes végigülni ezt a két órát, de mostanra már nagyon nehéz jóindulatúnak lennem. Unalmasnak talán nem is unalmas;nem szándékoltan ugyan, de vicces: amit viccnek szánnak benne, az rendhagyóan rettenetesen gagyi; de mivel egy cseppet sem próbál meg hiteles maradni, így nem is kérhető számon rajta semmi.

Kép a White House Down - Az elnök végveszélyben című filmből

A film legnagyobb visszássága viszont, hogy a fekete elnök Barack Obama szuperhős alteregója akar lenni (rengeteg megegyezés van a valós Obamával, pl. a felesége, lánya, a cigarettafüggősége – ezek mind ilyen erőltetett utalások). Az Obama-propaganda utóíz mellett gusztustalan a terroristák műmotivációja, akik ex-katonák, és az államot hibáztatják a velük történtek miatt, emiatt aztán néhány rakétát terveznek kilőni, hogy legyen világháború meg esetleg világvége is. Ezek után sovány vigasz, hogy legalább nem muzulmánok. A nagyon gyenge, olcsó megoldások nonpluszultrája számomra – és vigyázat, nem átallok SPOILERES lenni – az, amikor az elnököt lelövik, majd hosszú stressz után feleszmél és elröhögi, hogy a zsebórája szerencsére kifogta a golyót, mert hanem meghalt volna.

Kép a White House Down - Az elnök végveszélyben című filmből

Azon gondolkodtam, hogy vajon ha Budapesten készítene mondjuk Sas Tamás ugyanennyi pénzből egy ugyanekkora szuperprodukciót, felszisszennék-e a gránátvetővel átlőtt helikoptertől, aminek a propellere leveri a székely zászlót a parlament tetejéről, és arra a következtetésre jutottam, hogy minden bizonnyal igen, hatással lenne rám, de ugyanakkor hogy ugyanolyan hatással lenne a jelenet a szerb nézőkre, azt erősen kétlem. Valahogy így vagyok ezzel, nem hatnak meg az amerikai szimbólumok, nem bízok az amerikai problémamégoldásban, nem tartom izgalmasnak a főhős dilemmáját, hogy a gyerekét, vagy az elnököt mentse, nem tudok azonosulni a veszéllyel, nem tart fenn semmiféle feszültséget, nem látom a tétjét a sok sületlenségnek. A mindenkori hazafiság eszméjét jó lenne újragondolni, ezeket a filmeket pedig nem szabadna exportra engedni, mert nagyon butítják az agyat.

Kép a White House Down - Az elnök végveszélyben című filmből

Frank Capra Mr. Smith Goes to Washington (Becsületből elégtelen) című 1939-es filmje jut eszembe, és arra gondolok, hogy ha Capra látná ezt az új irányt, mennyire kétségbeesne. Az a film egy művészi alkotás, egy naív mese az emberi szerepvállalásról – a politikában, és azon túl. Ízléssel. Emmerich filmje egy full-közhelyes akciófilm, amiben több autómárka meg „Obama kérte” saját reklám van, mint bármilyen igyekezet, hogy szívből jövő, igazi, őszinte alkotással kecsegtessen. Őszinte hazafisággal, ha úgy tetszik. Szánalmasnak tartom, akinek ezen a szinten ennyire futja, és szánalmasnak tartom azt is, aki ezt fogyasztja. A Fehér Házat pedig kár lenne a semmiért még egyszer felrobbantani.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.