Igazából szeretem avagy érzelmes időutazás

Richard Curtis: About Time / Időről időre

Megjelent Richard Curtis legutolsó filmje, mellyel a rendező (állítása szerint) lezárja majd az életművét. Véget ér hát az érzelmes utazás London hangulatos utcácskáin, ahol a téglaburkolatú könyvesboltok előtt megleshettünk egy-két csetlő-botló középosztálybeli Hugh Grant-karaktert első randiján; és a minden idők legszentimentálisabb karácsonyi filmje, az Igazából szerelem sem kell attól tartson, hogy lekerül a tévéműsorról. A nagy mű elkészült, és utószavának egy nosztalgikus, finom humorú történetet kaptunk családi és emberi értékekről, valamint a „rendkívüli hétköznapi élet” szépségeiről.

Tim huszonegy éves korában meglepő ténnyel szembesül: apjához hasonlóan ő is képes az időutazásra. Viszont csak az általa megélt időpontokba térhet vissza, így a történelmi jelentőségű tettek lehetősége már az elején kizárt, marad tehát a magánélet. Első lépés, majd második és a tizedik is: egy barátnőt szerezni. És mivel egy sötét helyen erősen koncentrálva az elbaltázott első benyomásokat minduntalan újra lehet játszani, a dolog előbb vagy utóbb sikerülni fog.

Kép az Időről időre (About time) című filmből

Az időutazás mint motívum nem először kerül romantikus kontextusba, példázhatja ez a széplelkű főhős elvágyódását meg nem értő világából, mint a Kate és Leopold bohókás nem-ebből-a-jelenből-vagyok sztorijával, vagy a Ház a tónál nyomozós, felderítős történetében, és legutóbb Woody Allen Éjfélkor Párizsban című vígjátékában (amelyben a mester kissé csavar a dolgon, és az elvágyódás természetére is reflektál munkájában) – az igaz szerelem gondviselésszerű elkerülhetetlenségét szuggerálva. Jelen műben a tét sokkal kevésbé komoly, ezért a film is játékosabb, élvezhetőbb, viszont nem tér ki az időutazással járó morális és fizikai problémák mikéntjére. Domhnall Gleeson kissé vérszegény, az ügyetlen, de nem Hugh Grant-szerűen jóképű főszereplője, („az első nyíltan vállalt vörös pingpong játékos” - ahogy apja példázza a brit humort) itt csupán személyes célra, kis jelentőségű események kozmetikázására használja fel a sci-fi dzsókert.

Kép az Időről időre (About time) című filmből

A téma gyakoriságát hirdeti, hogy Rachel McAdams már másodszorra lett egy időutazó felesége, most viszont nem az a glamúros, agyonsminkelt fashion-icon, akikből a széles vásznon tucatnyit látunk naponta, sőt, meg merem kockáztatni, hogy a szerelmese által sokat dicsért breton sem áll jól neki. Elvégre, ha egy nő túl csinos, nem alakul ki a megfelelő humorérzéke vagy egyénisége – reflektál a kinézetére filmbeli anyósa. Egyéniség azonban akad elég, és a legegyértelműbben Curtis kedvence, Bill Nighy az, aki önmagában is elvinné a show-t. Olyan természetességgel mozog az egykori hippi bőrében, aki szokatlan képességéből nyert idejét olvasással tölti, hogy legtöbb szava improvizációnak tűnik. Ő az, aki a helyzetkomikum mellé beemeli a szövegkönyv humorát is, hisz lehetetlen nem élvezni az élet margójára írt kommentárjait. S habár a történet korántsem egyedi, az olyan jelenetek, mint például a sötétben lejátszódó első találkozó, örökre emlékezetessé teszik majd.

Az Időről időre, úgy tűnik, egy összegző alkotás lett. Curtis időgépe előző filmjeinek a témáihoz, helyszíneihez, szereplőihez röpít, fűszerezve a sztorit a sci-fi-feltevéssel, melynek köszönhetően minden pillanathoz jár egy második esély. Utazásunk viszont egy olyan Angliába juttat, amely a mozin kívül nem létezik, ahol a fiatalok legnagyobb és egyetlen küldetése a másik fél megtalálása, és főszereplőnk is oly mértékű jólneveltségről tesz tanúbizonyságot, hogy időutazását kizárólag az előírásnak megfelelően használja – pedig egy icipici élvezetes kihágás csak belefért volna.

Kép az Időről időre (About time) című filmből

A film korántsem hibátlan, viszont azt az érzetet kelti, hogy koherens világkép keltése, netán a mienkére való reflektálás sosem volt célja. A képeslapokra illő cornwalli helyszínek, az élénk napsütés és szerelmespár (sőt, az apa-fiú kapcsolatának) érzékeny bemutatása olyan melegséggel tölti el a nézőt, mint egy jó erős angol tea egy hűvös novemberi napon. Ha darabokra szedjük, talán néhol következetlen, elvarratlan történetszálak maradnak el a fősztori mellett, sőt egyesek még a giccs vádjával is illethetik. De hát nehéz érzelmekről beszélni a szirup gyanúja nélkül, még ha Bill Nighy teszi is azt a tartózkodás álarca alatt. Egészében nézve a film nagyon ott van: könnyed szentimentalizmusa, bájos humora, jó tempóérzéke, esetlen karakterei minden erőfeszítés nélkül feledtetik el velünk hibáit, és még azt a didaktikusságot is megbocsájtjuk neki, amellyel az „élet értelmét” felfedezteti velünk. Ha én is rendelkeznék Tim csodálatos képességével, akár most rögtön is beállnék egy sötét kamrába, és elképzelném magam a mozibejárat előtt. Csak előbb jól elmenteném a kritikát.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.