Hazaérésről és hazatérésről szól a Japán kutya. A folyamatosan szélsőségeket csapkodó román újhullámtarajokról ezúttal csendesebb vizekre vezetik a nézőket: ezúttal csak árvízen, illetve annak következményein kell átevezni – természetesen a szereplőkkel együtt – egészen a hazai filmekből lassan már megszokott, pszeudo-katartikus végkifejletig.

Kevés olyan filmet lát az ember mostanában, amelynek kíváncsi lenne a végére. Helyesebben, úgy lenne kíváncsi a végére, hogy ne az unalom vezérelje. Az elsőfilmes Tudor Cristian Jurgiu Japán kutyája üdítő kivétel. Torkunkban dobogó szívvel várjuk, hogy milyen végkifejletet kanyarít Ionuţ Antoci forgatókönyvíró (aki szintén elsőfilmes, mellesleg főállásban teológus) – várakozásunkban egyértelműen közrejátszik az újhullámos román filmek védjegyévé vált naturalista ábrázolásmód. Hollywoodi happy endet kapunk, de ez nem ér váratlanul – titkon abban reménykedtünk, hogy valahogy összejöjjön a főhősünknek. Pedig már az első képek tragédiát ígérnek, végig azt érezzük, hogy ez a film csak és kizárólag a halállal, az elmúlással végződhet, mégis katartikus filmélményben lesz részünk.

De kezdjük inkább az elején: egy keserédes történetet látunk a vásznon, amelynek megjelenítésében különösen fontos szerepet játszik a fény és a távolság. Az a fény, amelyet főszereplőnk minden este vár, az a fény, amellyel minden egyes snittben érdekesen játszik az operatőr, az a távolság, amelyet főhősünk próbál tartani a falubeliekkel és a nézővel szemben (látványosan kizár életéből, amikor a kamera elé letámasztja a kerítést), az a távolság, amelyből a kamera követi a cselekményt. Huszonöt évvel a Moromeţii filmvászonra kerülése után Victor Rebengiuc ismét egy istenhátamögötti falucskába csalogat bennünket. Ezúttal Costache Moldut alakítja, akit feleség, ház, és nehezen összekuporgatott vagyonkája nélkül hagyott az árvíz. Mindez azonban nem tudta térdre kényszeríteni – a falu polgármesterétől elfogadott egy elhagyott házat, de több könyöradományt nem tudtak lenyomni a torkán. Senkitől nem fogad el semmit, még a Japánban élő fiát sem értesíti a tragédiáról, mi több, csökönyösen ragaszkodik az euróezreket érő földjéhez.

Ám akárcsak Ilie Moromete, vagy időben még közelebb, az Érdemrend (rendezte: Călin Peter Netzer) Ion-ja (mindkét szerepet Victor Rebengiuc alakítja), neki is szembesülnie kell fiával. Ticu (Şerban Pavlu) megjelenésének a híre rossz előjeleket hordoz, az unoka viszont már az elején kisimítja az említett – újhullámtarajok által fodrozott – feszültséget. S mindezt úgy teszi, hogy a történet nem tocsog a melodrámától, nincs fölösleges érzelgősség, semmi patetikusság. Bár van néhány próbálkozás a könycseppcsalogatásra, mindez csak képi szinten marad (lásd például az unokás jeleneteket vagy apa és fia autófényszóróval megvilágított éjszakai beszélgetését a ház romjainál), nincsenek fölösleges szavak, így mindenki abban mélyed el, amiben éppen akar. A rendező részéről ugyanis az érzelgősség a képkereten kívül van. A szó legszorosabb értelmében. De a nézőnek marad az elmélkedés az apa-fiú kapcsolatról, a szabadságról, a felnőtté válásról, a szabadságról, és az életről. És persze a katarzis.

A filmben egyébként erkölcsi tanítást kapunk ezekről, ami egyáltalán nem meglepő egy teológus forgatókönyvíró részéről, az azonban már igen, hogy az univerzális mondanivaló (apa-fia múltbéli hibáktól terhes kapcsolata, józan paraszti tartás stb.) nincs túlmagyarázva. Ilyen amúgy a film képi világa is – az operatőr (Andrei Butică) olyan hangulatot teremt, amelyben egyszerre tudjuk kívülről szemlélni a történetet, illetve átérezni annak minden snittjét. Nincsenek fölösleges effektek, kameramozgások, mesterkélt beállítások. Mégis szinte minden egyes kép emlékezetes marad. Kezdve a holtágban való keresgéléstől, a feleség gyászmiséjére igyekvő Costache Moldu sziluettjén át egészen a záróképig. Úgy teremti meg a Giurgiu megyei falucska világát, hogy nyoma sincs az agyoncsépelt balkáni jellegnek, mégis magába szippantja az evilági nézőt.

Túl azon, hogy az egész filmet Victor Rebengiuc dominálja, egy igazán szépen rendezett és megírt filmet kapunk. (Amit egyébként a nemzetközi elismerések is alátámasztanak.) Lehet, hogy elvetik a sulykot azok a hazai újságírók, akik Románia Oscar-küldöttjét látják Jurgiu alkotásában (amit érdekes összevetni Andrej Zvjagincev 2003-as Arany Oroszlán díjas Visszatérésével, és nem csupán a cím miatt), de ettől függetlenül az esztétikai katarzis garantált.