Ne bántsátok a fecsegőposzátát!

Francis Lawrence: The Hunger Games: Catching Fire / Az éhezők viadala: Futótűz

A Suzanne Collins-trilógia második részének adaptációja – a mozibemutató alapján – megtalálta célközönségét. Az éhezők viadala: Futótűz (az előző és a következő részekkel egy „csomagban”) vélhetőleg kultstátuszra tesz szert a kamaszkorból éppen kifelé tartó korosztály körében, és az első adatok szerint máris kasszát robbantott. Ettől sajnos még nem lesz jobb.

Az éhezők viadalának Gary Ross rendezte nyitódarabját joggal lehetett gyanúsítani azzal, hogy az Alkonyat-széria világképét lassan maga mögött hagyó nemzedéknek próbál – a tinifilmek szokásos dramaturgiájától nem túl messzire merészkedve – egyfajta bonyolultabb világmagyarázattal szolgálni. A hívószó, amely köré fölépítették az enyhén társadalomkritikus üzenetet, a médiamanipuláció volt: a tévés valóságshow-ként közvetített véres túlélőjátszma kifejezetten orwelli víziót nyújtott, még ha olyan felejthetetlen előképekkel is rendelkezett, mint a japán Battle Royale vagy a Menekülő ember.  

A Francis Lawrence rendezte Futótűzben a média helyett a politikai zsarnokság természete kerül a középpontba. Az egykori Egyesült Államok helyén egy pusztító polgárháborút követően létrejött Panem nevű államalakulat elnyomott körzeteiben uralkodó állapotok leginkább a mai Észak-Koreát idézik, bizonyítékául annak, hogy nincs olyan disztópikus sci-fi, amelynek mintája nem a kortárs valóság valamely szegletében keresendő. A tizenkét körzet terrorjával és nyomasztóan sötét/szürke árnyalatokban ábrázolt nyomorával szemben pedig továbbra is ott áll az antik dekadens Róma futurisztikus utóda, a fényűző Kapitólium. És ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van: Katniss Everdeen és Peeta Mellark hiába „nyerte meg” egy hatásos blöff segítségével az Éhezők Viadalát, a (tragi)komédia folytatódik. Győzelmi körutat kell tenniük a veszteségeiket sirató körzetekben, magasztalni a tizenéves fiúkat és lányokat halálba hajszoló diktatórikus rendszert, s mindeközben eljátszaniuk a szenvedélyes és boldog szerelmespárt (emlékezzünk, Katnisst odahaza várja a valódi szerelme).

A művelet felemásra sikeredik, hősnőnket a lelkifurdalás megakadályozza a kívánt alkalmazkodásban, s az, hogy időnként kilép szerepéből, a változás egyfajta szimbólumává avatja őt (a jelképévé magasztosult fecsegőposzátával együtt) a nép szemében. Veszélyessé válik tehát a hatalom számára, s mielőtt felocsúdna (és vele együtt a nézők is), már ismét ott találja magát az arénában, társával együtt, csak ezúttal sokkalta fajsúlyosabb ellenfelekkel szemben: az újabbkori gladiátorjátékok jubileumi kiadásának keretében saját „fajtájával”, egykori viadalgyőztesekkel kénytelen megvívni az élethalálharcot. És az a gond, hogy ekkor már a film két és fél órás játékidejének közel kétharmadánál járunk. Rá kell jönnünk, hogy egy jól felépített, ám meglehetősen hosszúra nyúlt expozíciót láthattunk eddig, és ezeknek a szerencsétleneknek most igen gyorsan halomra kell öldösniük egymást – a sietség pedig meg is látszik a végeredményen.

A harcosok mikrouniverzumának, karaktereinek felvezetése nemigen hagy kívánnivalót maga után – de mi értelme van, ha a karakterek egy részét később meglehetősen elhanyagolják? Milyen tétje van megmutatni egy vérszomjas amazon hegyesre reszelt fogsorát, ha egyetlen torkot sem harap át vele? Pátoszra és szenvelgésre viszont marad elég tér és idő, a zord körülmények ellenére: az önfeláldozás mértéke már-már elviselhetetlen, és a hope (remény) szó többször fordul elő, mint egy Obama-kampányban. A rendkívül látványos túlélőjáték struktúrája ezúttal is kiismerhetetlen, a folyamatos deus ex machinák megjelenése pedig – az előző filmhez hasonlóan – esetlegessé teszi a halálos versengést. Arról nem beszélve (és most kénytelen leszek lelőni egy-két poént, a spoilermentes kritikák hívei ugorjanak), hogy ha a szálakat a háttérben forradalmárok titkos csoportja mozgatja, az összeesküvésnek pedig részese a Philip Seymour Hoffman alakította fő-fő játékmester, érthetetlen, miért teszi ki időnként valódi életveszélynek a Neo-szerű megváltói szerepre kiválasztott hősnőt. Ezek azonban apró következetlenségnek tűnnek azon forgatókönyvírói és rendezői fogás mellett, hogy bizonyos történetszálakat teljességgel elvarratlanul hagynak – gyanítom, nem hanyagságból, hanem a következő két epizód (mert a regénytrilógia utolsó kötetét csakis két részre osztva lehet feldolgozni) iránti érdeklődés fenntartása céljából.

Amelyeket, persze, szintén meg fogok nézni; és nem csak azért, mert a kíváncsiság nagy úr. Bármennyire is parádés ugyanis a szereposztás – Donald Sutherland mint Snow elnök, a Haymitchet alakító Woody Harrelson, Elizabeth Banks Effie-je, Stanley Tucci a piperkőc műsorvezető szerepében nehezen felejthetőek –, mégis: itt van Jennifer Lawrence. Akinek elhiszem, hogy tényleg a tizenkettedik körzet bányavidékéről jött, és hogy kiválasztottként sem veszíti el emberi esendőségét; és egyáltalán, bármit elhiszek neki a Winter’s Bone óta.

Felnőtt ő is, észrevétlenül, akárcsak Katniss Everdeen.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.