A teremtés maradéka

Bobby Farrelly-Peter Farrelly: Me, Myself & Irene / Én és én meg az Irén

Semmi bajunk nem lenne ezzel az alkotással, ha nem emlékeznénk olyan élénken az Ember a Holdon és a Truman Show című filmekre. Ha Milos Forman és Peter Weir (Holt költők társasága) nem mutatta volna meg a fél világnak, hogy Jim Carrey alkalmasint színészi feladatok elvégzésére is alkalmas. Azaz filmszerű filmekben is helytáll, s nemcsak egymás mellé fűzött gagparádékban.

Szóval ezek az élmények teszik, hogy a Farelly-fivérek újabb merényletében, az Én és én meg az Irénben már nehezen fogadjuk el Jim idiótaságát. Bocsánat, fogalmazzak árnyaltabban: a lefokozott, értelmi képessége legszélén egyensúlyozó alakok megformálását. Még akkor sem, ha ezt bizonyos fokú hitelességgel képes megjeleníteni. Az elutasítás persze több összetevőből táplálkozik: biztosra vehettük, hogy egyszer a Farelly-fivérek spiritusza is elfogy, a sikerszéria (Dumb és DumberDilibogyók, Keresd a nőt!) megtörik. Ugyanis filmjeiket sosem az erős forgatókönyv iránti igény jellemezte, sokkal inkább, hogy elemi (értsd: alpári vagy altesti) humorral kössék össze a történet között tátongó réseket.

Az Irénben mindez már jóval nyögvenyelősebb (a produkció visszatérő kulcsmotívuma, hogy időnként valakinek a fenekébe erőltetnek egy oda nem illő "tárgyat, például egy csirkét), fogyadoznak az ötletek, látni véljük a feneketlen kút alját. A humor izzadtságszagú, ezért Carrey kiszolgáltatottabb, játékán, akár az állatorvosi lovon kimutatható az összes jellemző manír és ballaszt (például amikor hasadt énje verekszik normális énjével), René Zellweger szintén kínlódik, ugyanis neki végképp elfelejtettek használható szerepet írni.

Mégis mi tartja össze akkor az alkotást, kérdezhetnénk. Szinte semmi, illetve a néző jóindulata, egy-két véletlenszerűen becsapódó poén. Egyébként a Farelly-fivérek megtántorodása talán azzal is összejátszik, hogy Hollywood lassan, de biztosan újra a régimódi komédia felé fordul (Apádra ütök, A keresztapus), s csökkenteni kívánja a trash-vígjátékok dömpingjét. Ugyanis, ha ez utóbbi nincs biztos kezekben, bizony csúf és aggasztó eredmények születhetnek (A bölcsek kövére 2., Horrorra akadva, avagy tudom, kit ettél tavaly nyárson).

Az Irénen csak egy dolog segítene, ha nézői amnéziában szenvednének. Ha újra képesek lennének elhinni, hogy Jim semmi másra nem képes, mint a védjegyéül szolgáló grimaszokra, agyafúrt esztelenségekre. Hogy erre predesztinálta a vak véletlen, hogy ő voltaképpen nem más, mint a teremtés maradéka. Így aztán inkább azt kívánjuk neki – és magunknak is persze –, hogy próbáljon továbbra is vérbeli rendezők és filmszerű filmek közelében legyeskedni. Ezt a “kisiklást” pedig mihamarabb felejtsük el, miképp kamaszkori eltévelyedéseinket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.