A sármőr, a kivitelező és az újonc

Frank Oz: The Score / A szajré

Ha a plakáton Robert De Niro, Edward Norton és Marlon Brando neve egymás mellet szerepel, mellékesnek tűnik, milyen filmet próbálnak ránk sózni. Mindegy, hogy a kérdéses mű politikailag korrekt-e vagy sem, nyomoznak-e benne vagy éppen énekelnek, vannak-e táncbetétek, jönnek-e a számítógép-effektek.

Ennek a három palinak, külön-külön is nehéz ellenállni, így együtt meg egyszerűen lehetetlen nemet mondani. Az ember úgy számol, hogy a legrosszabb esetben is nyer az ügyön, ha mást nem, hát egy újabb nagy szereposztási truváj tényét könyvelhetjük el házi adatbázisunkban. A The Score című mozi ráadásul messze nem a legrosszabb eset, hiszen senki sem fakad dalra benne, űrlény-inváziótól sem kell tartani és még csak nem is a tinédzsereket tekinti legfőbb célcoportjának.

Kapunk ellenben egy erősen film noir-os thrillert, a „vérprofi kasszafúró utolsó dobására készül” – típusból, ami nem fekszik rosszul fentemlített sztárjaink egyikének sem. A leosztás így fest: Brando a mastermind, a nagy rábeszélőgép, a sármőr orgazda, Don Corleone bohém kiszerelésben. De Niro a rezzenéstelen arcú kivitelező, a film róla árul el a legtöbbet, bár így is elégtelenül keveset. Az élvezhetőség szempontjából korántsem mellékes, hogy De Niro hasonló eszközökkel már vagy tucatszor eljátszotta ezt a figurát, ha máshonnan nem, Michael Mann Szemtől szemben-jéből biztos ismerős lesz a pofa. Norton pedig ki mást is játszhatna, mint az új fiút (az álca érdekében retardáltat színlelő srác a Legbelső félelemből köszön vissza), aki a boldog nyugdíjas éveit tervezgető De Nirót ráveszi egy utolsó nagy széftörésre.

Frank Oz, akit eddig kizárólag vígjátékai révén (Bowfinger, Boldogító nem) volt szerencsénk ismerni, első alkalommal váltott műfajt és ahogy az eddig is szokása volt, precíz, pontos filmet forgatott. Filmjének van eleje, közepe és vége, némi feszültsége, nehézkesen-felületesen megteremtett (szól a jazz, esik az eső, terjed a köd) hangulata. Mint kiderül, nem többről és nem kevesebbről, mint egy minden ízében standard zsánerfilmről van szó, abból a fajtából, melyben az alkotói szándék szerint a néző sosem tudja, ki kit ver át éppen. Mivel Oz nem ért a feszültségteremtéshez, minden a három játékos jelenlétére épül. De Nirót és Nortont sokat láthattuk mostanában, megszoktuk, hogy hozzák a formájukat, s ezt a szívességet ezúttal is megteszik. Brando itt az igazi unikum, nem is annyira a játéka, mint a puszta jelenléte. Amikor nincs a színen, egy nem túl érdekfeszítő krimit látunk, amikor azonban a nehézkes járású, óriásra hízott, s utánozhatatlan orgánumú legenda megjelenik a játéktéren, beindul a one-man-show. Hatása elementáris, nemcsak a néző, Norton és De Niro is elképedve figyeli.

Summa summarum: közepes mozi Brando jutalomjátékával.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.