Gyík a geeknek

Gareth Edwards: Godzilla

Az új Godzilla egyszeri szórakozásnak príma, Godzilla-filmként is rendben van, de filmként azért vannak vele bajok.

Míg Japánban még ma is nagyon népszerűek az óriásszörnyes kaiju-filmek, Hollywood sokáig próbálkozni sem nagyon mert ilyesmikkel, a stúdiók úgy vélték, ezek túl japánok az amerikai közönség számára. Ezt jól érzékelteti az is, hogy amikor először megpróbálkoztak az importtal, és be akarták mutatni a Toho stúdió Gojiráját, újravágták és kiegészítették új jelenetekkel, teljesen „amerikanizálva”, egyúttal ki is ölve annak minden báját – ez volt a Godzilla, King of the Monsters!. Ez 1956-ban volt, a következő, immáron teljes egészében saját gyártású próbálkozásra 42 évet kellett várni, hogy aztán az Asylum helyett valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nagy stúdióknak rendező Roland Emmerich hosszú időre elvegye a kajuktól a kedvét sokaknak, a stúdiófejeseket is beleértve. A szokás szerint saját európaiságát görcsösen túlkompenzáló Emmerich magasról szart az alapanyagra, és rendezett egy kínos, karikatúraszerű celluloidtisztelgést a csillagsávos lobogó előtt a Jurassic Park újrahasznosított elemeivel. Számára a címszereplő egy probléma volt, nem pedig filmje igazi hőse.

Kép a 2014-es Godzillából

Szerencsére a stúdió tanult hibájából, és ezúttal egy sikeres kókler helyett egy olyan filmest bízott meg a projekttel, aki nem csak hogy ismeri, de szereti is a szörnyek királyát. Ennek az eredménye pedig az lett, hogy Gareth Edwards létrehozott egy hibridet, ami követi a Toho-filmek szellemiségét, de közben az amerikai közönség ízlésére is van pozicionálva, ezzel még ha nem is tökéletesen, de megoldva az eddigi próbálkozások problémáit. Előbbinek egyik fontos sarokpontja, hogy a Godzilla-filmek sokkal inkább egyfajta szuperhősfilmek, mintsem keményvonalas katasztrófafilmek, ugyanis Godzilla nem egy természeti csapás, ami pusztítani jött és amit túl kell élni, hanem egy pozitív figura, aki csakis megoldhatatlan – általában óriáscsápok formájában manifesztálódó – problémák esetén megy városnézni metropoliszokba, hogy legyőzze a világot fenyegető másik behemótot. Ahogy a nevében is benne van, ő sokkal inkább egyfajta isten – vagy isteni közbeavatkozás – mintsem pusztító rém. Így ezúttal nem ő az antigonista, hanem a tűzőgép fejű Muto, sőt, rögtön kettő is, ráadásul nem csak pusztítanak, de még szaporodni is szeretnének, elhozva ezzel az emberiség pusztulásának lehetőségét.

Kép a 2014-es Godzillából

De szerencsére jön Godzilla, aki ezúttal nem úgy néz ki, mint Jay Leno, hanem tényleg dögös, s a filmvégi szuperlátványos összecsapást a geekek legnedvesebb álmává emeli. Viszont addig el is kellett jutni, és itt már akadnak komoly gondok. Mivel a célközönség csakis katasztrófafilmként tud elképzelni egy kaijut, ezért ezt egy közel egyórás felvezetés előzi meg, ami egy kissé unalmas katasztrófafilm, némi blockbusteresen közhelyes drámázással és csupa unalmas figurával. Nem mondom, hogy az emberi szál szükségtelen (mert hát kétórányi adok-kapok is monotonná válhat), viszont azt érezni rajta, hogy igazából nyűg ez az egész, és már Edwards is minél előbb szeretne eljutni a lényegig. Az első 20 perc egy klisés és nem is túl hatásos családi dráma, amit letudva alapvetően lehetnének érdekesek a történések, ha a fontosabb karakterek ki lennének rendesen dolgozva, de totál jelentéktelen mindegyik. A legrosszabbul a film kötelező japánja, az Oscar-jelölt Ken Watanabe, és a kétszeres Oscar-jelölt Sally Hawkins járt, ilyen könnyen talán még sosem kerestek ilyen sokat. Előbbi jelenléte kimerül abban, hogy amikor nem tudományos halandzsát mond, akkor kikerekedett szemekkel ámul és bámul, utóbbi meg tényleg csak annyit csinál, hogy Watanabét kísérgeti mindenhova.

Kép a 2014-es Godzillából

Viszont ez összességében az eddigi legjobb hollywoodi kaiju-film, Edwardsnak sikerült az, ami Guillermo Del Torónak nem igazán, pedig nagyon próbálkozott vele. Míg a „divatgeek” Pacific Rim a két szék közt a földre zuhanás tipikus esete volt – komoly filmnek túl röhejes, bűnös szórakozásnak viszont nem elég bevállalós – , amin inkább érződött a rajongani vágyás, mintsem az őszinte rajongás, addig ez legalább amikor tökösnek kell lenni, akkor tökös. Sőt, helyenként kifejezetten bátor is, de akkor sem válik nagyon kínossá, amikor néha megpróbálja magát komolyan venni. Ráadásul a Bay- és az Emmerich-vonallal szemben ez a szerelmeslevél nem a hadseregnek és az amerikai patriotizmusnak, hanem Godzillának szól. Mint a legtöbb szerelme levél, ez is esetlen ugyan, de legalább aranyosan bájos és őszinte, ez pedig mindenképpen értékelendő. Még akkor is, ha a filmnek csak egy része igazán szórakoztató, összességében pedig inkább csak egyszeri móka, mintsem maradandó élmény. Viszont én tuti ott fogok csápolni a moziban akkor is, amikor legközelebb majd Mothrával csap össze a szörnyek királya.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.